Fidesz-szerencsekerék

Igazán jeles elemző kollégák írnak, szólnak arról az elmúlt hetekben, hogy értelmezési problémákkal küzdenek, amikor a kormánypárt jelenlegi kampányát próbálják megfejteni. Én abból indulok ki, hogy nem ők vesztették el a politikamagyarázó képességüket, hanem a politikai helyzet fordult akkorát, amiben a kormányoldal kampányfelelősei nem futják már a korábbi formájukat.

A Fidesz kapcsán az elmúlt évek, vagy akár évtizedek – némiképp önbeteljesítő hatású – közéleti közhelyévé vált a hidegvérű és sebészi pontosságú valóságolvasási képesség, a haszonelvűen alkalmazott szociálpszichológiai tudás és a gátlások nélküli szavazatmaximalizálás kizárólagos logikája. Ez a politikai erő nemcsak azt tudta mindig, mit akar – hatalmat –, hanem azt is, hogy mi mindennel nem akarja eltömíteni a politikáról való gondolkodását; semmi olyannal, ami a fókuszált célra tartását akadályozná. S nem csupán felhasználni volt képes az éppen aktuális helyzet politikailag kiaknázható lehetőségeit, de folytonos tanulási és alkalmazkodási képességgel húzta bele az elkerülhetetlen realitások értelmezését a saját maga számára kedvező, sőt önmagára írt valóságértelmezés keretei közé.

Mindezzel szorosan összefügg, sőt a fentiekből következik, hogy a kampánysiker értelmezése sokkal szélesebb horizonton tételeződött az amúgy – és egyáltalán nem mellékesen – katonás rendben lefuttatott napi kommunikációs akciók végrehajtásánál. A kerettörténet, az értelmezés kontextusa, a narratíva, a nagy történet önmagában eldönteni volt hivatott és képes a politikai küzdelmet, megtámasztva természetesen azzal az erőfölénnyel, amit a névleg is az államnál lévő és a nevében a klientúra magántulajdonába vezényelt mindennemű médiafelület tett lehetővé a kormánypárt számára a saját világértelmezési fölénye létrehozásában.