Föl

A minap eszembe jutott, hogy milyen régen találkoztam már a tej fölével. Azzal a hártyaszerű izével, ami a tej tetején úszik. Mondanám, hogy jégtáblaként a fehér tengeren, de a képzavarba hajló hasonlat nemcsak erőltetett, hanem sántít is: a föl forró, avagy egyenesen forralt tejben keletkezik – ha jól tudom, a tejzsír kicsapódása révén –, a jéghez semmi köze. Vagyis inkább keletkezett, mert, ismétlem, mostanság nem találkoztam vele. Pedig időnként melegítek a gyerekeimnek tejet.

Nem mintha hiányozna a föl. Nem ismerek olyan embert, aki szerette. Nem is az ízével volt baj, hiszen az ugyanolyan lehet, akár a tejé. Legalábbis azt hiszem. Soha nem kóstoltam, a tej föle előbb tapadt az ajkamra vagy a szájpadlásomra, mielőtt az ízlelőbimbóimhoz ért volna. Minek szépítsem, azonnal kiköptem. Az se volt szebb, hogy az ujjammal odapöcköltem a bögre szélére. Ha szerencsém volt, még azelőtt fölfedeztem, hogy a tejbe beleittam. Ám az a nyúlós képződmény időnként alattomosnak bizonyult, és csak azután mutatta meg magát, hogy a tej a számhoz ért. Olyankor persze nem győztem megszabadulni tőle.