Az emberiség fejlődése (?) során különféle forradalmak zajlottak. Voltak evolúciós forradalmak, mint például a nyelv kialakulása, aztán civilizációs forradalmak, mint például a mezőgazdaság feltalálása, valamint több, jelenleg is ható és zajló ipari, társadalmi és kulturális forradalom. Ezek az események mindig jó vagy rossz reakciók voltak egy éppen aktuális és fenyegető kihívásra. Ma is több olyan kihívás van, amelyre valamilyen forradalmi választ kell adnia a világnak. Itt van például a globális kapitalizmus válsága, amely egyre több társadalmi és politikai ellentétet okoz, miközben nem tudjuk biztosan, van-e igazi alternatívája, és ha van, az nem okozna-e még több gondot. Aztán itt van a digitalizáció, az ezzel járó kulturális és szociális változások, amelyeknek mentálhigiénés következményei sokszor ránk zúduló lavinának tűnnek. És természetesen ott lebeg felettünk Damoklész kardjaként a klímakérdés, amely ugyan nem fog világvégét okozni, de az általunk ismert emberi kultúra végét még simán elhozhatja.
Ennyi kihívás árnyékában sajnos két szélsőséges, jakobinus reakció szedi az áldozatait. Az egyik a teljes nemtörődömség. A „leszarom” jakobinusai, akik a fogyasztói hedonizmus fájdalomcsillapítójához menekülnek, hogy ne kelljen a világ komplexitásával, problematikusságával és a saját felelősségük kérdésével szembesülniük. Amíg eszem, nem kell az eszem. A másik szélsőség pedig azoké, akik már mindent veszve látnak, és mint posztmodern flagellánsok, a világvége szörnyűségeivel ostorozzák magukat és másokat. Közülük néhányan már nem is bánnák, ha az emberiség eltűnne, és elérkezne a poszthumán korszak.
Azt hiszem, az emberhez méltó válasz az lenne, ha megpróbálnánk őszintén, torzítások és sztereotípiák nélkül szembenézni a problémákkal, és tabuk nélküli, konstruktív viták után észszerű megoldásokkal előállni. Ezt nehezíti a társadalmi frusztráltság, a különféle buborékok alternatív valóságai, a hitviták és a politika és a gazdaság számító érdekvezéreltsége. Mondhatjuk úgy, nem is a megoldás megtalálása, majd annak a sikeres végrehajtása jelentené a forradalmat, hanem már magának a kérdéskörnek az értelmes megvitatása. Egyelőre nem tartunk itt. Gondoljunk csak arra, ahogy a jobboldal a migrációt, a baloldal pedig a klímaváltozást tette politikai vallásvitává mindenhol a világban. Aki az egyiket hiszi, a másikat tagadja.
Az első lépés tehát a valóság megértése és elfogadtatása lenne. Saját magunkkal. Ehhez talán a legjobb mindig a matematikához nyúlni. A számoknak már Püthagorasz isteni erőt tulajdonított, és valóban van valami misztikus erő, amellyel azok képesek az emberi vitákat eldönteni. A tudomány lényegében erre épül – a matematika kérlelhetetlen és hűvös igazságára. Erre volna most is szükség, hogy a XXI. században eligazodjunk a kérdésben, hol is tartunk. Valós adatokból álló kis igazságszigetekre kell menekülnünk a háborgó fake news óceánból.
Erre persze mondhatjuk azt, a digitális korban már lényegében minden felett átvette az uralmat a matematika, minden számszerűvé vált, mit akarunk még? Ebben van igazság, de akkor miért van, hogy a világban zajló folyamatok értékelése során kizárólag a GDP határoz meg mindent? Egyedül ezt mérjük. Csak ehhez igazodunk. Ez alapján döntünk arról, mi a jó és mi a rossz. Egy gazdasági mutatóról van szó, amely a maga nemében persze nagyszerű mérőszám, de végletes módon szűkíti be az emberi létezést. Az a civilizáció, amely mindent csak gazdasági teljesítménynövekedésben mér, amely a spektrumát összezsugorítja a termelés és fogyasztás világára, ne csodálkozzon, ha összeomlik. Vagy azért, mert legyőzik a gépek, melyek ebben sokkal hatékonyabbak nála, vagy azért, mert kimeríti a bolygót, amely nem egy nagy cég, hanem egy ökoszisztéma.
A Második Reformkor Alapítvány és a Sétáló Budapest ezért javasolja azt, hogy Magyarország legyen az első ország, amely kilép ebből a beszűkültségből. Az elképzelésünk lényege, hogy a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) a GDP-hez hasonlóan minden évben két másik mutatót is mérjen, ezzel segítve a tárgyilagos szembenézést, az érdemi vitát és a megfelelő gyakorlatot. Egyrészt mérjük a társadalom, másrészt a környezet állapotát is, ne csak a gazdasági változást. Előbbire az OECD Better Life Indexét, utóbbira az ökolábnyomot (Global Footprint Network) javasoljuk mint igazodási pontot, de természetesen, hogy pontosan mit és hogyan mérünk, szakmai vita tárgya lehet. A lényeg maga az attitűd. Hogy végre megértsük, annak eldöntésére, hogy jó irányba haladunk-e vagy sem, nem elég a GDP lobogtatása, ennél több kell! Minimum két számmal. Ez lenne a világ legbársonyosabb és legegyszerűbb forradalma. És mi, magyarok lehetnénk a világon az elsők. Végre valami olyanban, ami jó. Nem jobboldali forradalom, és nem is baloldali, nem liberális, nem is konzervatív, nem nacionalista, és szocialista sem, hanem mindegyik együtt: emberi.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/50. számában jelent meg, december 10-én.
Olvasna még Vona Gábor Polip sorozatából? Kattintson!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
