Fecskendő, babafotó és Jézus: fővárosi éjszaka a föld alatt

Sándor nem a harmincöt évvel ezelőtti ülősztrájk emléke előtt tiszteleg, egyszerűen nem bír felállni. Van egy csúnya seb a lábán, aminek nem használ a hideg. Sérülésekkel van tele az arca is, sűrű, fekete szakállal és behúzott kapucnival próbálja takarni. Nyíregyházáról került a Blaha Lujza téri aluljáróba, és örül, hogy az itt járőröző rendőrök nem zavarták el, pedig nincs meg a személyi igazolványa.

Vegyük például a Blahát

– Most jó fejek voltak – mondja a Sándor mellett posztoló őrként feszítő Emil. Az Ozoráról „az éhezés és a családi bajok miatt” Budapestre menekülő srác a távozó egyenruhások után néz, és amikor a zsaruk elhagyják az aluljárót, leül. Behúzza és átkarolja a térdét, úgy gubbaszt, mint egy madár. Festékes a kabátja, de nem azért, mert munkaruha lenne: belenyúlt a kukába, akkor kente össze.

Emilt és Sándort arról kérdezem, mit szólnának ahhoz, ha megvalósulna a fővárosi közgyűlés kormánypárti frakciójának javaslata, és az utolsó metró elrobogása után lezárnák azokat az aluljárókat, ahol megoldott a felszíni gyalogos közlekedés. A budapesti fideszesek ötletével egyetértett a nyáron LMP-színekben főpolgármesteri posztért versenybe szálló Vitézy Dávid is, ő fogalmazott úgy az ötlet kapcsán, hogy „vegyük például a Blahát”. – Nem örülnénk. Jó az a pár pillanat, ameddig nem zavarnak el – mondja Sándor majdnem napra pontosan az 1989. november 28-ai ülősztrájk 35. évfordulóján.

A rendszerváltás egyik kevéssé tárgyalt epizódja volt az a spontán megmozdulás, amelyet a fedél nélkül maradtak szerveztek a Blaha Lujza téri aluljáróba, követelve, hogy az MSZMP üresen maradt ingatlanjait alakítsák át szükséglakásokká.