Grandpierre Atilla: Az életünk azon múlik leginkább, hogy értékeljük-e az életet

Amikor megromlott a légkör, és ki kellett lépnie a Vágtázó Halottkémekből, azt olyannak élte meg Grandpierre Atilla, mintha az életéből kellett volna kilépnie. Szerencsére lett mégis folytatás, idén pedig ötvenéves a zenekar, amely a Budapest Parkban adott jubileumi koncertet.

– Tíz éve, az akkori Magyar Nemzetben beszélgettünk legutóbb, amikor negyvenéves lett a Vágtázó Halottkémek. Most már ötven. El tudta volna képzelni annak idején, hogy a zenekar története ennyire végigvonuljon az életén?
– Huszonévesen próbáltam elképzelni az életemet tíz-húsz-ötven évvel előbbre. Nem sikerült. De rájöttem, hogy azért, mert minden az elhatározásaimtól függ. Ha holnap elhatározom magam, hogy mindennap 15 percig nyelvet tanulok, akkor néhány év alatt meg tudok tanulni egy nyelvet. Ha sok jó elhatározást váltok valóra, óriási változások történnek. Az is biztos, hogy lesznek új, ma még előre nem látható elhatározásaim. Sokkal nagyobb lehetőségeink adódnak, mint amit előre át tudunk látni. Az élet szinte felfoghatatlanul hatalmas lehetőség arra, hogy csodálatos életet éljünk. Az életünk azon múlik leginkább, hogy mennyire értékeljük az életet, hogy nagyra tartjuk-e, hogy akarunk-e igazán élni. Azt mindenesetre, hogy énekes leszek, már hétévesen elhatároztam. Tizenöt évesen kezdtem tervezgetni, hogy zenekart alakítok. Tíz év múlva alakult meg a VHK, és egyből az életem központjába került. De annyira, hogy amikor megromlott a légkör, és ki kellett lépnem a csapatból, az olyan volt, mintha az életemből kellett volna kilépnem. Harminc éven át a zene volt életem középpontjában, eközben a csillagászat, a filozófia, az írás inkább csak hab a tortán. A csillagászat, a tudományos kutatómunka a kilencvenes évek közepén tört át, ez is az első helyre került. Az elmúlt évben első helyre került a könyvírás is. Az élet tudománya, a zene, a csillagászat, a filozófia, a társadalomelmélet egymást segítő egésznek bizonyul. Ebben a helyzetben kell megtalálnom a két zenekarom számára az időt.

– Sokan azon sem győznek hitetlenkedni, hogy miként képes hetven felett is ennyi energiával végigugrálni a színpadot. De, felteszem, belül nem is érzi hetvenhárom évesnek magát.
– Mit jelent hetvenhárom évesnek érezni magunkat? Életben levőnek érzem magam. Úgy érzem, közeledem az élet egyre teljesebb átéléséhez. És azt is remélem, hogy még nem járok sokkal túl az életem közepén. Igyekszem gondoskodni arról, hogy a lehetőségeimhez képest minél tovább tudjak zenélni. Már csak ezért is kénytelen vagyok fizikailag, sőt lelkileg és szellemileg is jó formában tartani magam. Tudatosan törekszem a lehető legjobban mozgósítani életenergiámat. Szerencsés helyzetben vagyok, mert tizenévesen kaptam ajándékba édesapámtól Bauer Ervin Elméleti biológia című könyvét. Abban olvastam, hogy csak akkor él igazán minden élőlény, ha él az életenergiájával, mégpedig az élet javára. Ha nem, akkor elmulasztja a lehetőséget. Ahogy újra meg újra elolvastam, megértettem, hogy ez egyáltalán nem kis feladat. A fűszál minden igyekezetével azon van, hogy olyan fűszállá váljon, hogy annál különb szinte nem is lehetne. Az ember pedig, úgy tudjuk, még a fűszálnál is különb. Ha nem akarom alább adni, akkor még jobban kell igyekeznem. Minden erőt a fedélzetre!