Gyificit

Gagarin a hódba, nincs kenyér a bótba, azt hiszem, ezt a „versikét” elsütöttem már itt-ott, valószínű, hogy életem-munkásságom fő művében, a Leningrád című kötetben is benne van, nem csekkolom most. Szovjet kisgyermek koromban volt népszerű mifelénk a rigmus, a hetvenes években – alighanem régebben költötték, akkortájt, amikor kilőtték az űrbe az első embert –, okkal-joggal, hiszen kenyér hol volt, hol nem volt, és amikor igen, akkor sorba kellett állni érte, megvárni, hogy hozzák, majd tülekedni érte férfiasan, nyaranta ezzel teltek délelőttjeink.

Ezzel együtt a kenyér nem számított tipikus hiánycikknek a tipikus hiánygazdaságban, sütötték mindennap, ezt a szerepet elsősorban a várólistás műszaki cikkek játszhatták el. Későbbi eset: elhatároztuk, hogy vásárolunk egy automata mosógépet, Vjatka típusút, ám az üzletben közölték, hogy az aktuális állás szerint csupán huszonöt év múlva tudnák leszállítani, arra már nem emlékszem, hogy kellett volna előleget fizetni a feliratkozás hitelesítése és nyomatékosítása végett, vagy sem.

A birodalom végnapjaiban az üzemanyag lett a leghiánycikkebb hiánycikk odaát, karöltve a cigarettával, a sörrel, a vodkával, a hússal, a tejtermékekkel és így tovább. Benzin tényleg nem volt sehol, és ha megjelent egyik-másik kútnál, pillanatok alatt többórás vagy több kilométeres sorok alakultak ki, amelyek végére ugyan nem volt értelme beállni, de meg kellett próbálni, egy életem, egy halálom, mi mást tehetnék alapon. Szerencse, hogy nem volt autóm, meg is őrültem volna az ilyenektől, már attól kikészülök, ha az orvosnál vagy a határátkelőkön várakozni kell. A hiánycikkeket a kárpátaljai magyar nyelv szép „szláv” szóval úgy hívta, hogy deficit. Fonetikusan: gyificit.