Eltévedtem. Nem nagyon, egy lehajtónyit csupán, de úgy vagyok ezzel, mióta járom az országot, hogy míg sokan visszatolatnának, mert az a tizenöt plusz kilométer nettó veszteség, nekem egy másik útvonal, ahol mindenféle szépségbe, csúfságba, érdekességbe, unalmasságba botolhat az ember. A tervezetthez képest negyedórával később gurultam hát a Budapesttől már nem agglomerációnyira fekvő, de azért nem is kényelmetlenül távoli faluba, ahol jártam már korábban, kutyafuttában, de az is elegendő volt, hogy zsigerből a szívembe zárjam az apró települést. Épp csak leültem a templommal szemközti piros lócára, hogy magamba szívjam a hétköznap délelőtt csöndes nyugalmát, amikor az évszázados megfáradtában az utcára hanyatló díszes homlokzatát vaskos fagerendákkal támasztott, oszlopsoros porta felől bekanyarodott a kutyát sétáltató idős hölgy. Ráköszöntem, őszintén megörült nekem. Azt hiszem, ilyenekért kell eltévedni.
Ritka nap volt, mert a sűrű szürke novemberi felhők ott ragadtak a hegy túloldalán. Félig csukott szemmel dőltünk a templom lábazatának – az eb nem, ő mindenáron indult volna izgatottan felfedezni az ezerszer bejárt útvonalat ismét –, s bár állig sálba burkolózva, de pillanatokra gondtalanul szeretgettük a váratlan napsütést. Autó sem járt, egy messzebbi lusta kakas megkésett próbálkozása karcolt időnként a szótalanságba, hogy álmoskásan bámultam bele a dombtetőről nézve lefelé iparkodó utcát keretező öreg házak sorába. Idill, de azért megkérdeztem a nyilvánvalót:
– Milyen itt lakni?
– Szar.
A teljes cikket a Magyar Hang december 10-én megjelent 2021/50. számában találja (tartalomjegyzék itt). Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
