Ha a háborúról beszélnek, utána ölelést kérnek

Hegedű hangja járja be a tornatermet, mélyről zsongó, szívszorító dallam. Hat kisgyerek figyeli komolyan, ahogy Jevgenyija, a Kramatorszkból érkező hegedűművész játszik nekik: mindannyian ukrajnai menekültek, a Piarista Gimnázium vendégei, akik talán átmenetileg, talán végleg Budapesten találtak új otthont maguknak. Drámai pillanat is lehetne, de Jevgenyija tud változtatni rajta: énekeltetni kezdi a gyerekeket, viccelődik, az egyik fészkelődő kisfiút nyugtatja. Tőle Tara, vagyis Tatjana veszi át a stafétát. A fiatal nő – szintén művész – hangszereket mutat a kicsiknek, zenét játszik be nekik. Majd a program külső szemlélő számára váratlanul tornaórává változik: hatalmas fogócska veszi kezdetét, a gyerekek boldogan kergetőznek a teremben.

Hivatalos képzésnek nem, inkább foglalkozásnak lehet nevezni a Piarista Gimnáziumban tartott órákat, ahol önkéntes és fizetett pedagógusok tanítják, nevelgetik az Ukrajnából érkező, 7–11 év közötti kicsiket. Az iskola jelenleg két tantermet és sportolási lehetőséget is tud biztosítani a gyerekeknek.

– Már az orosz–ukrán háború kezdetén azon gondolkodtunk, hogyan tudnánk segíteni a rászorulókon. Erre kötelez minket a piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József jelmondata, a „pietas et litterae”, kegyesség és tudomány is – mondja a Magyar Hangnak Horváth Bálint, a gimnázium igazgatója. Az iskola eleinte kárpátaljai magyar diákokra számított, ám főleg ukrán családok jelentkeztek náluk. A kicsiknek természetesen anyanyelvi nevelőkre is szüksége volt: a Piarista Gimnázium erről is gondoskodott.

• Milyen, amikor a családi telefonbeszélgetésbe szó szerint beleszól a háború?
• Miről számolnak be a Kárpátaljáról és Odessza térségéből érkező tanárok?
• Milyen kihívásokkal számolhatnak az iskolát ősztől nálunk folytató ukrán és kárpátaljai magyar tanulók?

A teljes cikket a Magyar Hang május 20-án megjelent, 2022/21. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!