Ha fiú vagy, oda mehetsz, ahová csak szeretnél

Újra betiltják a zenét, a nőknek nem javasolják az utcára lépést, és ragaszkodnak innentől a burka viseléséhez. Ezek a tálibok mintha mégis csak ugyanazok a tálibok lennének. Azt leszámítva, hogy rájöttek, a kommunikáció már fél siker, a nyugatiak pedig kétségbeesetten szeretnék elhinni, hogy nem ugyanaz jön, mint a kilencvenes években. Ezúttal tényleg igyekeznek hatni a vágyvezérelt gondolkodásra: mosolyogva mondják, hogy ők nem fognak terrorban tartani senkit, majd mennek egy kört dodzsemmel, sőt, még egy újságírónő műsorába is beülnek nyilatkozni. Azon az egyetlen tévén, amit még egyáltalán hagytak létezni. A sajtószabadságnak nem igazán nagy barátai, el is kezdték begyűjteni a megmaradt függetleneket, halálos veszélyben vannak már az újságírók családtagjai is. Keményen letörték az ellenük szervezett demonstrációkat, a riporternőt azért a járda szélére parancsolták, és azt sem vették biztosra, hogy meg tudják védeni katonáiktól az utcára lépőket. Pedig számos elemzőtől hallhattuk, hogy ha keményen el is nyomnak mindenkit, azért a biztonságot garantálni tudják. Hát, ennyire.

Érdemes hát tanulni abból, ahogy a kilencvenes években a tálibok irányították Afganisztánt. Több nagyszerű film is készült az időszakról, az elmúlt években két olyan animációval, amik megrendítően tanúskodnak a történtekről. A változások óta csak még fájdalmasabb nézni azt a múltat, ami hamarosan újra a mindennapokat jelentheti. Közel két éve interjúztunk a Kabul fecskéi rendezőjével, Eléa Gobbé-Mévellec-kel. Mostanra belátva, hogy túlságosan elbíztuk magunkat, amikor erre kérdeztünk rá: „feltétlenül hozzájuk kell visszamennünk, hogy ilyesmit lássunk? Napi gyakorlat ma is sajnos számos keleti országban.” Akkor tényleg azt gondoltuk, hogy a tálib uralom már a történelem lapjaira tartozik, szemben a jóval aktuálisabb elnyomásokkal. Sajnos, nem lett igazunk.

A Kabul fecskéit két éve vetítették az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon, jelenleg az HBO GO-n lehet megnézni. A festményanimáció vizuálisan különleges alkotás, míg története egyenesebb vonalvezetésű. Az 1998-as Kabulban járunk, a tálib uralom rendíthetetlennek tűnik. Az emberek küzdenek az egykori, jobb idők felidézésével, bíznának még a változásban, de egyre inkább apátiába zuhannak. Ugyanezt látjuk a három évvel később játszódó A kenyérkeresőben, Nora Twomey filmjében. Utólag egészen különös belegondolni, hogy a tálibok akkor „csak” néhány évig voltak hatalmon. A korszakot bemutató filmekben is úgy tűnik, mintha a szenvedés beláthatatlan ideje tartana, és elképzelni is nehéz lenne a változást. A hasonló rezsimek mindig arra alapoznak, hogy az embereket viszonylag hamar sikerül megtörni, és teljesen elveszítik a reményt, hogy jöhetnek még jobb idők. A történelmi emlékezet persze csalóka, utólag mi is hajlamosak voltunk a rendszerváltás felől magyarázni a megelőző éveket. (Heller Ágnest kérdezték utóbb, hogy érdemes volt-e emigrálniuk a hetvenes évek végén, amikor már „csak” tíz évet kellett volna kibírni. De hát honnan tudhatták volna akkor ők, mennyi ideig tart még az egész – válaszolta ő.)