Jó ideje beszélgetünk már Békési Lajossal, mire észrevesszük, hogy két rádiója, két órája, két mikrohullámú sütője van. Amikor szóvá tesszük, akkor meséli el, hogy tolószékből is kettő van neki. Az elektromos, amit most használ, és egy benzines, amit javítani kell. Mindkettővel csak úgy tud megfordulni, hogy közben elhagyja az otthonát: odabent nagyon szűkösen van, ezért aztán a két amputált lába közül a hosszabbat mindig megüti, ha a házon belül kanyarodik. Úgyhogy inkább kinyitja az újszegedi garázssor 97-es számú tárolójának ajtaját, kihajt a betonra, csinál egy kanyart a friss levegőn, és visszamegy a „lakásába”. Ami egyszerre szoba, konyha, háló, nappali és tévészoba egyben.
És van ott még egy darab hűtő is. – Egyszer egy jótevőm rengeteg húst hozott el otthonról nekem. Mutatta, hogy kopognak, fagyosak még, csak hát ők frissre vágytak odahaza, hát elhozták nekem – meséli nevetve. Na jó, megkockáztatjuk: boldogan.
2010 óta él az utcán. Vagy ahogyan ő fogalmaz: „az utcán is, meg itt is, ott is, amott is”. Egy ideig egy bolt előtt melegedett, aztán 2014. február 28-án több ember összefogott, és megvette neki a 97-es tárolót itt, a garázssoron.
– Pontosan emlékszem a napra. Ha valami jó még bennem, az a memóriám – mondja.
Van kávéfőzője is a házigazdának, igaz, most „valami van vele”, mert szinte csak vizet ad. Az átlátszó löttyhöz kerül még egy kis tejpor is, így aztán olyan világos színe lesz, hogy nem is gondolnánk kávénak. Nem volt ez mindig így: a húshozó jótevőnek más szokása is volt.
– Óramű pontossággal reggel ötkor kopogtatott mindig, és hozta a feketémet, aztán mindig elbeszélgettünk – meséli.
A garázsok tulajdonosai odafigyelnek és vigyáznak Lajos bácsira, amelyikük ráér, vizet hoz neki, ha pedig újak jönnek a sorra, be is jelentkeznek nála. Most is épp egyiküket várja, aki megigazítja majd Lajos otthonának kéményét. Akad itt egy ágy is. Békési Lajosnak olyan vastag paplanja van, hogy „időnként szabályosan melege van alatta”.
– Polár, vagy mi a bánat. Van, hogy arra ébredek, hogy izzadok – mondja mosolyogva, miközben látszik a lehelete is. Talán ez az első ilyen hideg nap az ősszel, amikor ezt megfigyelhetjük. Amúgy Békési Lajos már megszokta a hideget: a rendszerváltásig egy tanyán lakott, és negyven éve náthás sem volt.
– Nekem volt sok mindenem, mondjuk, igazság szerint nem az enyém volt, csak béreltem azt a tanyát. Az volt a dolgom, hogy tartsam rendben. Elvoltam, mint a király: ötszáz méterre volt tőlem a következő szomszéd, háromszáz méterre a bolt. Ha kiálltam a kapuba, láttam a bolt sarkát.
Lajos bácsinak tehát hat évig jó dolga volt, csakhogy akkor meghalt a főbérlője, a fia pedig azon nyomban el is eladta a tanyát. Akkor minden megváltozott.
– Azelőtt hajnali kettőkor fogtam be a lovakat, megetettem a jószágokat, aztán vittem a régi Pick Szalámigyárba a disznókat. Aztán a böllérek, akik fogadtak – emlékszem mindenük fehér volt, még a gumicsizmájuk is – kérdezték, hogy én sose alszom?
– Mire Lajos bácsi?
– Mondtam nekik, csak akkor alszom, ha ráérek.
Villanyrezsóból csak egy darabja van, és azon is csak az egyik főzőlap működik a kettőből. Azt főz rajta, ami eszébe jut, persze „úri frincem-francom kajákat, amiket a fiatalok szoktak”, olyanokat nem készít. Csak pörköltet, sült húst, tojást.
A rezsó alatt van az egérfogó. Muszáj, hiszen a rágcsálók igen nagy számban járkálnak a magára hagyott újszegedi vasútállomás közelében.
Lajos bácsinak úgy 70 ezer a nyugdíja.
– Kevés. Én is hibás vagyok, mert nekiálltam maszekolni, aztán meg dolgoztam olyan helyen is, ahol nem jelentettek be – jelentette ki, bár emlékei szerint hajdanán 120 ezret is megkeresett. „Sok pénz volt az akkor.”
A kávéfőző mellett megpillantunk egy aranyozott szamurájkardot is. Nem tudunk nem rákérdezni.
– Az csak egy dísztok, üres. Ha gondolják, maguknak adom – mondja Lajos bácsi, és most együtt nevetünk. A sarokban, a párás kisablak alatt van a fatüzelésű kályha.
– Egyszer kicsapott belőle a láng, és megégette a hosszabbik lábamat farmeren keresztül is. Bevittek a kórházba, de hazajöttem, saját felelősségemre – hasonlóan vesztette el korábban a lábát is. Megvágta, elfertőződött.
– Engem hat lóval nem lehet elvontatni az orvoshoz pláne, ha várni kell rá, arra én nem vagyok alkalmas – meséli Lajos bácsi.
Ez az a pillanat, amikor hiába a szűk garázs sötétje, hiába homályosít a lehelete, olyan erővel jelenik meg a kék szeméből sugárzó szelíd szilajság, hogy nem tudunk másra figyelni.
– Nem nagyon szeretem, ha megmondják, mit csináljak. Ideig-óráig alkalmazkodom, aztán megszökök. Egyszer segítettek bejutni egy otthonba. Mindennap kaptam ebédet meg annyi ennivalót, hogy este is elég volt. De nekem aztán nem lehet beadni, hogy, mondjuk, nyolcra vagy kilencre menjek be, meg hogy csak tízig nézhetem a tévét. Egy darabig persze bírom, aztán megrázom magam, mint a kutya, és akkor megszökök.
Lajos bácsi igazi, született tanyasi ember, szeretne is visszamenni oda.
– Abba ringatom a fejemet, hogy szerzek egy kis házat. Tudok is egyet Vásárhely szélén. Van benne víz, villany. Lenne, aki megcsinálná – házigazdánk abban bízik, hogy garázsához is így, összefogással jutott.
– Tudják, még mi hiányzik nekem? Nagyon örülnék egy kölyökkutyának. Egy német juhásznak vagy keveréknek is – így Lajos bácsi, aki a kutyát és a lovat egyaránt szent állatnak tartja. Persze tudja, hogy olyan kutyája, mint a vad tekintetű Lord, már nem lesz.
Elbúcsúzunk, de Lajos bácsi még jön utánunk. Kigurul a garázsok közé, hogy ne verje be a hosszabbik lábát.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
