Haj

Csak elmentem hozzá, mert szerettem. Idős volt, de ápolt, jól öltözött, elegáns. Nem az öltözékeiben, hanem a lényében rejlett az elegancia. Senki nem tudott úgy kalapot hordani, mint ő. Nem is hordtak akkoriban kalapot a nők. Ő igen, mert megszokta, és föltette az ötvenes, a hatvanas meg a hetvenes években is, ezáltal a szenvedés árkai jótékonyan árnyékba kerültek az arcán. Tudtam, mit jelentett neki a fia elvesztése, és huszonéves fejemmel szépen elterveztem mindent, hogy amikor beállítok egy csokor tulipánnal, legyen meglepetés. Lett.

A kert felől mentem be, szándékosan nem csengettem, csak megálltam az ajtóban. Port törölgetett az előszobai cipősszekrényen, a neszre fölnézett, és láthatóan ideges, zavart lett, ami egyébként nem jellemezte. Én meg csak néztem rá: nem volt haja. Várj egy kicsit, kislányom, mondta magához térve. Kiment a fürdőszobába, átvett egy selyemblúzt, és mire visszajött, már a fején volt a megszokott decens ősz hajzat. Tudtam, hogy parókát hord, de azt hittem, ez csak divat, az eleganciája része. Akkoriban a saját korosztályom, fiatalok is sűrűn föltették, főképpen bulikra a rosszabbnál rosszabb olcsó, még csak nem is a fodrászüzletben, hanem ki tudja, hol, talán a lengyel piacon vásárolt parókáikat, a szőkék feketét, a feketék szőkét. A rövid hajúak hosszú hajat illesztettek a fejükre, a hosszú hajúak benyomták a bubifrizura alá a tincseiket.