Hajnal

Varázsos, mert felfoghatatlan, miért, hogy nap nap után, újra és újra. Gyermekként nem gondolsz rá, később érteni véled, korosan reménykedsz, lesz még sok. Anynyiféle, ahány nap. És ahány hely, város, falu, erdő, folyó, tenger…

Apám korai kelésre buzdított, hasadra süt a nap, fiam, nem engedett ágyban lustálkodni vasárnap sem, anyámnak kellett közbenjárni, hagyd a gyereket, hiszen még hajnal van. Épp azért! – mondta apám, mert az van, telve ígérettel; öröm, siker; ha kudarc, arra is készen állni. A gyerek egész héten korán ébredt – érvelt tovább anyám. Hatnapos volt az iskolahét, szombaton is ki az ágyból, a táskád, ugye, összekészítetted, tessék, a tízóraid. Zsíros kenyér, néha vajas, kolbásszal. Sosem késtem az iskolából. Más kötelességemből egyetlenszer: kamaszkoromban a közeli templom fizetség nélküli orgonistájaként átaludtam egy hajnali rorátét. Ott a vekker, fiam – dorgált apám.

A későn kelő nem tudhatja, a hajnal izgalmas, szürkeségében is színes. Tessék egyszer a főváros peremén villamosra, autóbuszra szállni; munkások, boltosok, két és három műszakos asszonyok, páran karon alvó kisgyerekkel, férfiak kopott válltáskával, soha komótosan, mindig sietve. Egy részük felessel kezd, pultos ivó a benti végállomásnál, aztán a föld alatt rohannak tovább, állomásonként cserélődik a tömeg, ifjabbak a mozgólépcsőt kettesével veszik.