Azok a történetek, amelyeket nem értünk, néha meglepően mélyen megragadnak bennünk. Talán azért, mert a megértett történeteknél jóval többször fölidézzük őket, hátha előkerült a kulcs, megvan a magyarázat. A Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov az „észszerű” gyilkosság elméletét tárja Szonya elé, a „kártékony” életek semmibe vételének jogát, és a lány először nem is érti. „Napóleon akartam lenni, és azért öltem… Nos, érted már?” „Nem, de azért csak beszélj, beszélj… magamban majd megértek mindent!”
Ezt a választ tizenhat éves koromban Szonya szerelme jelének éreztem, és az is volt, de igazából a memória természetéről, kiépüléséről van szó, a világ lassú, fokozatos megértésének lépcsőfokairól. Sokszor mondhatnánk: nem, ezt most nem értem, de megjegyzem, és egyszer hátha föltisztul a lényeg. Magamban majd megértem. De nem mondunk ilyet, mert a kor nem alázatra tanít, hanem öntudatra (vagy kivagyiságra), és büszkeségre (vagy gőgre). És bár agyunk memórialemeze hamar megtelne, ha mindent, amivel nem tudtunk tisztába jönni, megjegyeznénk, de egy későbbi megértés hatalmas területeket tudna fölszabadítani.
Ilyen, gyerekkoromban alig értett történetet mesélt apám egy ügyvédről, akit a háború utáni elszegényedés annyira kiforgatott önmagából, hogy amikor hatszobás budai lakását az új hatalom az igazságosság jegyében (melyik új hatalom nem ígér igazságosságot?) elvette tőle, és családjával be kellett költöznie egy kétszobás pesti lakásba, elkeseredésében kiugrott az erkélyről. Ott találtak rá az utca kövezetén. Anyám a maga zseniális földhözragadtságával csak ennyit fűzött a történethez: Jó helyen lakhattak, ha erkélyük is volt.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
