Három indítékom itt és most

Sáros a tér, undok a harc,
Oly silány a harci pálma:
Olcsó hírnév, darab kenyér...
És érettük odaveszne
Ifjuságom minden álma!

Még csak nézem ezt a harcot
S hány szép álmom omlott porba!
Mért rohannék, hogy lelkemet
Az életnek piszkos harca
Minden kincstől megrabolja!...
(Ady Endre)

Van egy feltételezésem. Kezdem azzal, hogy honnan ered és hová csatol vissza. 18 hónap múlva lesznek az országgyűlési választások, de minden kétség híján továbbra is csak arra számíthatunk, hogy a kormányoldal ezen idő alatt még vérmesebb, még nemtelenebb módon védi hatalmát, és hogy az ellenzék még barátságtalanabbul, még szükségtelenebb céltalansággal nehezíti egymásnak amúgy is hátráltatott, bizonytalan kimenetű törekvéseit. E heti jegyzetem hangoltsága tehát mindezeknek már-már tűrhetetlen észleletéből ered, amely pedig visszacsatol 1993 júniusára, amikor 11 hónappal az akkori választások előtt a még regnáló kormányoldalról a politikai, tudományos és kulturális véleményformáló jeleseit Farkasházy Tivadar meghívta Balatonszárszói házukba.

Itt érdemes közbevetnem vele való kalandos barátságunk lexikális tömörségű leírását. Volt alkalmunk, lehetőségünk ötven év alatt megismernünk egymás konok hibáit. Jó néhány szakításunk, rövidebb-hosszabb összeveszések, szemérmes békülések és újra- meg újratervezett összefogások tarkítják közös múltunkat. Azt az utolsó múltját egy műfajnak, amelyet egy újraélesztett pesti kabarénak egy megszülető felelős nemzedéke akár még dicsőségesnek is tarthat majd. Ám kabaréinkon túl Teddy a közéletben nálam sokkal többet vállalt, amikor elérni próbált valamit, amit, ha elég éberen figyeltem, azóta sem akart senki, sőt majdnem mindenki ellene tett csak.

Farkasházyt a szárszói találkozó második alkalmával, 1994-ben, a balliberális oldal győzelme után, amikor az előző kormányt támogató értelmiségijeit invitálta, nem valami jó színben hivalkodó kegyesség vezette, sokkal inkább gyakori és hasonló indulatainkat követő józan hajlamunk a békülékenységre. Történt ez azok után, hogy azonos év márciusában őt és 128 másik társát egy Csúcs László nevű illető arcátlanul, ripsz-ropsz kirúgta a rádióból. (Abból a rádióból, amely akkor is a miénk maradt, ha oda később a büdös életben nem tehettük be a lábunkat, és amit épp mostanság ásnak alá Orbán lánctalpas rakodói, hogy aztán végre ezt is porig rombolja mechanikus és szellemi bontókalapácsaival.) Hogy 1994-ben, a balliberális kurzus első évében személyes kiebrudalásának ellenére meghívta Szárszóra az akkori konzervatív jobboldal élcsapatának személyiségeit – bár azok közül alig jelent meg valaki –, Farkasházy egymaga vált példamutató alakjává a korszak politikai közéletének.