A nyár eleje számára mindig is egyben a végét is jelentette. Gyerekkora óta képtelen volt megszabadulni attól a paradox gondolattól, miszerint alig kezdődött el a vakáció, máris rövidülnek a nappalok, és kitartó szívóssággal egyre hosszabbak az éjszakák. Túl voltak a napfordulón, elhamvadtak Szent Iván éjszakájának mámorítóan vöröslő tüzei, és miközben egyre magasabbra kúszott a hőmérő higanyszála, valahol a távlatokban, egyelőre még majdhogynem láthatatlan messzeségben, de legalábbis a gondolatai mélyén már ott rejtőzött a lucskos-szeles kíméletlen ősz, hogy aztán az is átadja helyét a sötétség legfőbb szolgájának, a télnek.
Mindez persze mégsem volt teljesen igaz, és nem csupán azért, mert a levegő hőmérsékletét mérő szerkezetekben a régi lázmérőkkel ellentétben nem higany volt, hanem alkoholos szál, amelyet mostanára fölváltott a digitális kijelző. Június végén jártak, a nyár java előttük állt, de már most tudni lehetett, hogy hosszú lesz, túlságosan hosszú. Heteken keresztül várni sem érdemes majd az enyhülést, mert az is valahol a távolban rejtőzik, túlzott előzékenységgel átadva a terepet a forróságnak, amely megizzasztja és kitikkasztja az élőket, és napszíttára repeszti az élettelennek tetsző dolgokat. Innen nézvést a nyárelőt talán nem is a végnek kellene tekinteni, hanem az évszak azon részének, amikor még ideig-óráig úgy-ahogy élvezni lehet a napsütést, a meleget, a virágillatot, a kabócák hangját, mielőtt sárgává és szikessé ég minden.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
