Aki Bagamérnál jött át a határon Romániából, Magyarországon először a határbudit látta meg

Mifelénk úgy tartják: ha nem tudsz kerti vécét építeni, egyébbe bele se fogj! Akár házépítésbe kezd az ember, vagy csak egy üres porta művelésébe, minden egy gödörrel és egy fedett budival kezdődik. Városból nézve a fenti bölcselet túlzó lehet, de nem alaptalan. Aki csinált már, tudhatja: ha fából készül, a lécek ritkán passzolnak – keresztülfúj rajta a szél –; ha bontott anyagból, például a teteje napszítta cserépből, valahol biztos becsepeg az eső. A vécéépítés fogásait iskolában nem tanítják, ebből motyogó, olykor káromkodó apák tartanak sörízű mesterkurzust. A népi építészet méltatlanul alulértékelt darabjai ezek a tákolmányok, szükséghelyzetben azonban az sem veti meg, aki máskor irtózva mered rá.

Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor majd’ fél órája áztam a hirtelen jött januári télben a magyar–román határon, a hajdú-bihari Bagamér és Érkenéz között. Idejét sem tudom, mikor láttam ilyen hópustolást: sehol senki, varjú sem károg, bokor sem rezzen. Autók híján a hópelyhek csúcsforgalmát hallgatom. Ez az átkelő a szokottnál sokkal kisebb. Románia uniós csatlakozása után építették a 3 kilométernyi köves utat, amelyet csak szombatonként nyitottak meg az utazók előtt. Tavaly év végéig a rendészek a határon járőrautókból ellenőriztek. Január 1-jével elmentek, térfigyelő kamerák nem is voltak, a hatóságok után a sorompó helye és a félrehúzott betonakadályok maradtak. Meg persze a messziről őrtoronynak tetsző határvécé, mert azt nem lehet csak úgy félrelökni.