Ma valami rendeset kell főznöm, mondta anyám, szerda van, jön Pál testvér. Az egykori szerzetest naponta más család ebédeltette. A közeli Szent Margit-templom tedd ide-tedd oda, nincstelen segédsekrestyése volt, a plébániahivatal apró, ablaktalan szobáját lakta. Miután a toronyban elharangozta a delet (az ő dolga volt naponta), kézbe kapta ételhordóját, tíz perc, és már ajtónkon csöngetett. Anya a konyhába hívta, de Pál testvér inkább megállt az előszobában, várok én itt, mondta halkan. Nem volt beszédes, csak ha a Biblia került szóba.
Hó harmadika és tizennyolcadika apám fizetésének napja volt. Viola bácsi, a postás hozta, akit egyformán bácsinak szólított öreg, fiatal és gyermek, bár még jócskán nyugdíj előtt járt. Kopott, foszlott öreg volt mégis, tetőtől talpig. Alig vonszolta óriás válltáskával terhelt testét, tömve volt az a táska levéllel, csomaggal, fizetési napokon pénzzel. Azon a környéken, ahol laktunk, az emeletes házakban nem volt lift, Viola bácsi, ha fölfelé lépcsőzött, meg-megállt a fordulókban kifújni magát, a korlátba kapaszkodott, egész testével a táska felé dőlt, félő volt, orra bukik, de ez sosem történt meg. Fizetésnapokon délutánra alaposan becsiccsentett, megkínálták itt-ott, nem utasította el. Mindazonáltal minden küldemény, még az alkoholos napokon is, precízen célba ért. Viola bácsi jártában-keltében az angyalföldi Lehel utca természetes, döcögő tartozéka volt, akár a csattogó tizennégyes villamos. Üljön le, Viola bácsi, hozok kávét, mondta anyám, és a környék híreit tudakolta.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
