Negyedikén, hajnalban halt meg, hetven év elmúltával majdnem azon a napon, amikor született, és már nyolc óra körül jött a hívás a mobiljára, amit persze felvettem, hogy hol van már, hiányolják, lefőtt a kávé tíz perce. Nem is értem, miért vettem fel, negyvenöt éve voltunk házasok, és amióta létezik a mobil, egyszer sem vettem még fel a telefonját, most is hagytam volna neki, de elvitték már a testét, ha a lelke még itt jár valahol, akkor sem tudna válaszolni, vagy megakadályozni, hogy megtegyem – így társalogtam a női hanggal, hogy most nem ér rá, nem is tudom, miért mondtam ezt, hirtelen ez jött a számra. Felajánlotta, hogyha leviszem azt a kis rozsdamentes termoszt, tudja, melyiket, akkor beletölti – pár másodpercig gondolkoztam, ő hallózott, a kávéház itt van a sarkon, gondoltam, megnézem, kivel töltötte az idejét egészen tegnapig.
A szekrényben fekete felsőt és fekete szoknyát kerestem, a barna tavaszi kabáttal elég gyászos összeállítás, a lépcsőház melletti szűcs tükrös kirakatában megnéztem magam, szomorú arcokat próbáltam, lebiggyesztettem az ajkam, az arcbőröm a kor miatt eléggé megereszkedett, amúgy sem szép látvány, ha netán ismerős jön, nekik jó lesz, a kávéházi ismeretlennek meg mindegy. A sarkig tartó száz méteren még kétszer ellenőriztem a látványt a kirakatüvegben, nem hiúságból, csak nem tudtam, milyen érzés a gyász, túl régen éreztem igazán, hogy most zsigerből menjen.
Lenyomom a kilincset – frissen őrölt kávé illata száll a helyiségben, ódivatú egyenruhás pincérek köröznek a múlt századi pultok között, régies kinézetű pénztárgép mögül mosolygó hölgy érdeklődik, mit kívánok, én esetlenül mutatom a termoszt: igen, a Lédeauer bácsi, bólint, vagyis néni, javítja ki rögtön. Hogy van a bácsi, csak nem beteg? – meghalt, mondom, hirtelen történt, nem szenvedett. Nem tud megszólalni, megáll az ujja a pénztárgép billentyűje felett, fátyolos lesz a tekintete, lehajtja a fejét, a kolléganője lép mellé, mi van, segíthetek? – kérdezi, a bácsi, mondja, nem is mond nevet, csak hogy bácsi, köré gyűlik mindenki, egymást nyugtatják, mintha ott sem lennék. Tegnap még itt járt, és nemrég volt a születésnapja, mondja a fiatal pincér, mintha én nem tudnám, ugyanis minden délelőtt itt járt, így még a születésnapján is, kivéve vasárnap, mert akkor délután – igen, bólintok, mire megszorítja a síró pénztáros kezét, micsoda jellem ment el.
Mintha egy másik emberről beszélnének, nem az én férjemről, átadják a termoszt, és mondják, nem kell fizetni, kelletlenül elfogadom, azt hittem, hogy az emléke miatt, de egy másik hozzáteszi, mindig a vendégünk volt. Mi lesz a többi adaggal? – kérdezi a pénztáros a pult felé mutatva, ahol tíz papírpoharas, fedelekkel ellátott kávé áll, négyesével tálcákba süllyesztve, a legfelsőben csak kettő – együtt erősebben gőzölögnek. Mindenki felém fordul, mintha tudnom kéne – ezeket ő szállította ki, mondja a fiatalember mellettem, és hirtelen minden összeáll: két éve, hogy egyetlen hétköznap délelőttöt sem töltött velem, mert kávéfutár lett, amiért ingyen kávét kapott, méghozzá két adagot, ezért volt hideg már a termosz ellenére is, mire hazaért vele. Hirtelen érdekelni kezd ez a világ, az egymás nélkül töltött órák világa, ezért felajánlom, hogy elviszem – a pénztáros előveszi a címeket, mindegyik mellett egy szám, ami rajta van a poháron is, mondja, a bácsi már fejből tudta, valóban elég jó maradt a memóriája, nem úgy, mint az enyém. Ketten kísérnek ki, az egyik nyitja az ajtót, ügyel, hogy a papírtáska ne akadjon be az ajtókeretbe, a másik lesegít a két lépcsőn. Csak itt, az utcában van mindegyik, jobbra az iroda az első, és őszinte részvétünk.
Lédeauer bácsi, Jézusom, nem hiszem el, mondja a portás, belekortyol, ellenőrzi, hogy megvan-e a két cukor, mondja, hogy az fontos, mert gyakran kimarad, a bácsinál volt mindig egy-két szem kockacukor, a minőségi, csomagolt fajta, ha kimaradna a rendelésből. Én is nyúlok a zsebembe, csak rongyzsebkendő van, de jó neki a kávé. A második helyen az autószerelő az aknából nyúl fel, de nem hajlik már úgy a derekam, a bácsi csak így szokta, mondja, majd kimászik, olajos keze bemaszatolja a poharat, kérdi, hogy talán Feri bácsi nem érzi jól magát, de mikor elmondom, hogy meghalt, akkor épp a kuncsafttal beszél, valami lyukas hűtő foltozása fontosabb, csak felépül hamar, viszontlátásra, mondja, és már ugrik is vissza a gödörbe.
A következő a hajléktalanszálló ügyeletese, egyből észreveszi a fekete ruhát, csak nem, szörnyülködik, de igen, mondom csendben, a hármas lesz, latte macchiato, valami varázslatos, mediterrán szó hangzik el. Dámázott a lakókkal, mutat a társasjátékok felé, szerettük, nem nagyon ismert ilyen közvetlen, jó kedélyű, jó humorú embert, bár pont önnek, a feleségének nem kell magyaráznom. Van még hét cím, nincs több időm töprengeni a mondatán, átvágok a járdaszigethez, szemben, a villamossági bolt lesz a negyedik. A LED-es izzó, mutatja az eladó, csak ilyet gyártanak már, a múlt héten kifizette az úr, és következetesen úrnak hívja később is, csikorog ez a szó a bácsi után, mintha súrlódna a hallójáratomban, és ugyanilyen nehezen fér bele a retikülömbe az égő. Az úr eléggé tájékozott az elektromosság terén, teszi hozzá, nem vitatkozom vele: a szomszéd Barna szokta elhárítani a nagyobb problémákat, Feri csak égőt cserél. Jelen időben beszél róla, nem akasztom meg, mert láthatóan távolságtartó, inkább indulok tovább.
A fodrászatban Esztit hívják, én szoktam vágni, remélem, tetszik, bólogatok, mert az a pár szál haja, ami volt neki, nem igényelt nagy gondozást. Mikor jönne legközelebb, nézi a naptárat, mert elég régen volt nyiratkozni, csak a kávéval ugrik be, de nem mondom, hogy nem jön többet, mert ellenszenves, és a haj még a halál után is nő, ha akarja, vágja tovább így is: beírja péntekre. A hatodik pár méterre van csak, a zaci tulaja mutatja, hogy Feri melyik nyakéket nézte ki nekem – vastag, olyan, amit nem is szeretek, sosem tudta, hogy én mit hordanék, inkább magának választott. Szép, mondom mosolyogva, sokat kell gyűjtenie, hogy meglepjen vele, van takarékja, rikkantja a férfi – nem tudtam róla, talán át kéne néznem a fiókok alját, milyen takarékja lehet neki, amikor minden csekket én fizetek be a postán, a nyugdíjunk közös számlára érkezik.
A kínai boltost nem értem, átveszi a kávéját, Feri néni, mondja, és mosolyog, majd holnap, teszi hozzá, és elsiet a fogasok között. A nyolcadik a könyvtár lenne, de kihagyom, nem megy a lift. Feri még elég fürgén járt a lépcsőn, ezért is lepte meg a halála az orvost. A kilencedik egy pénzváltó, az arab férfi nem hiszi el, hogy Feri felesége vagyok, mondom neki, hogy hívja fel a kávéházat, de nem kínlódok vele, hagyom inkább. Az utolsó egy befalazott ajtó, nem is értem, hova kéne itt mennem, de van előtte egy pad, leülök pihenni.
Egy férfi telepszik mellém, borzasztó szaga van, látja nálam a cégéres papírtáskát, és megkérdezi, Lédeauer Ferenc kedves neje vagyok-e. Igen, mondom, akkor öné a kávé, ő pedig elmagyarázza, hogy ez az utolsó kávé az előzőkre adott borravalóból jön ki, ingyenes, Ferenc figyelmessége. Ő tudja, hogy nem akar a szállóra vonulni, mert ott meglopják, pedig a szálló is itt van az utcában, és ez az ő padja, és a többiek tisztelik ezt. Örül, hogy megismert, mert a férjem szépen beszélt rólam, Ilonáról, még a nevemet is tudja. Megérdemli, hogy elmondjam, hogy már nem jön többet – nagyon rázza a zokogás, koszos kabátujjával törli a szemét. Kérdezi, hogy mi baja volt, nem látta, hogy haldoklik. Pedig már két éve haldoklott, mondtam frissen kialakult meggyőződéssel. Nekiadom mind a két kávét, hálálkodik, és kéri, hívjam meg a temetésre. A kávéházba beadok majd egy értesítést a temetés időpontjáról – erre lassan megnyugszik.
Hazafelé a könyvtár előtt megyek el, egy hölgy áll az ajtó előtt, mobillal a kezében: barna kabátban? – kérdezi hangosan, majd követ a tekintetével. Ismeri Lédeauer Ferencet? – szól utánam.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/23. számában jelent meg, június 4-én.
