Mit csináljon az ember, ha történelem közeleg? Amikor összefolynak a napok, az éjszakák – írta Mátrai-Betegh Béla 1976 karácsonyán az akkori Magyar Nemzetben. A szerző 1944. december végén, nem sokkal a szovjet katonák megjelenése után, lobogó fények között állt a feldúlt szobában, kezében anyja, Mátray Erzsi színésznő méretarányos fejével. A gipszfej éppen akkor tört le, amikor kigyulladt a szemközti budai kórház gyógyszerraktára. Az égő raktár felől „fújt a szél, sűrű szikrafelhő zúdult anyám kitört ablakai felé. Védekezésül – újra csak milyen bizonytalan biztonság a tűzvészben, akár a Széll Kálmán téri híd alá húzódni légibombák elől – vizes lepedőket teregettünk a bútorokra. A tűzfényű, lidérces homályban anyám egyszerre fölkiáltott: »Fej gurul a lábamnál!« Széttapogattam a padlón, megtaláltam a guruló fejet. Anyám gipsz mellszobrának – Szentgyörgyi [István] mintázta – elgurult a feje.”
A kimerevített történelmi pillanat groteszk, megrendítő; ha a „nagy egészbe” akarjuk beilleszteni, akkor pedig elmosódó kontúrú, esetleges. És mivel esetleges, ezért bőséges értelmezési lehetőségeket hordoz, beleértve a politikai-társadalmi áthallásokat is. Szét kell szednünk, mögéje kell néznünk, amennyire szűkre szabott korlátaink megengedik.
Ha a pillanatot szétboncoljuk, és – mint Osvaldo Raggio történész mondja – „részeiben kerül közeli, aprólékos vizsgálatra, oly lencsévé alakulhat, amely képes a valóság tisztább képét, mélyebb és általánosabb struktúrák képét adni”. Tegyünk rá egy kísérletet tehát: mozaikkockák tűnhetnek elénk, amelyek szerencsés esetben összeállnak töredezett, ám értelmes képpé Mátray Erzsi színésznőről és fiáról, a legendák ködébe vesző híres színikritikus-hírlapíróról, Mátrai-Betegh Béláról.
• Megcsalta-e az emlékezete MBB-t?
• És egyáltalán ez számít-e?
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
