Hogyan lehet emberként jelen lenni úgy, hogy közben ne akarjuk uralni azt

Karátson Gábor úgy volt keresztény, hogy közben taoista is volt, és ökofilozófus is – anélkül, hogy bármelyik címkét magára vette volna. A képzőművészetben, az irodalomban, a politikában és a természetben ugyanazt a kérdést kutatta: hogyan lehet emberként jelen lenni a világban úgy, hogy közben ne akarjuk uralni azt? Nagyobbik fiával, Karátson Dáviddal sok egyéb mellett arról is beszélgettünk, miért vonta össze a szemöldökét, amikor halála előtt nem sokkal a paksi bővítés és az „oroszbarátság” veszélyeiről esett szó. Karátson Gábor a napokban lenne 90 éves. Gondolatai ma sem veszítettek az érvényükből.

Karátson Gábor gyerekkora a két világháború közti Magyarország utolsó boldog éveibe nyúlt vissza. A családi kirándulások Észak-Erdély hegyeiben, a természet iránti fogékonyság, a gyerekeit a csodák világába bevezető, mesélő és bábozó édesanya (Olgyai Viktor grafikusművész lánya) különös érzékenységet adott a kisfiúnak. A természet, a keleti kultúrák és a művészet iránti érdeklődést is édesanyjától örökölhette. Ezt a családi idillt törte ketté a háború. Édesanyja 1945-ben halt meg, Budapest ostromakor. A veszteség tízévesen érte az érzékeny fiút, de a gyász egész életében visszhangzott írásaiban, festményeiben, gondolkodásában.

Az 1956-os forradalom idején Karátson 21 éves volt. Az ELTE hallgatójaként részt vett az október 23-ai felvonulás szervezésében; vöröskeresztesként segített, röplapokat írt és osztott. Társai közül többen fegyvert fogtak, ő viszont erkölcsi alapon a fegyvertelenség mellett döntött. Mégis börtönbe zárták. Előbb súlyosabb ítéletet kapott, majd másodfokon másfél évre mérsékelték a büntetését. Fia emlékei szerint ezt az időszakot később sem heroizálta, de élete alapélményének tekintette. Egész életében az elesettek oldalán maradt. Azokén, akiket Angyal István búcsúlevelében „névtelen csőcseléknek” nevezett. Mi több, ’56-os tapasztalatait a későbbi Duna-aktivizmusával is rokonnak érezte.