Hömpölygés
Metró az Örs vezér terénél 1971-ben (Fotó: Fortepan/Lovas Gábor)

A magyar húsgolyó legalább kapott egy kis svéd húsgolyót – mondja egy hang az aluljáró felé menet. Nem nézek oda, anélkül is tudom, hogy a termetes férfi az, akit az előbb a szemem sarkából láttam, ahogy a bútoráruház felől jövet élénk taglejtésekkel magyaráz a mellette haladó, szintúgy molett hölgynek. Lassan csoszogok, így aztán utolérnek, és azt is hallom, hogy a férfi a fenyőfaválasztékot szidja, miszerint drága és silány, az ember azt hinné, hogy mivel közel az ünnep, mennek lejjebb az árak, az árusok szabadulnának a fáktól, de nem, mintha még többért is adnák őket, mint a múlt héten. A nő erre megjegyzi, hogy mégis meg kellett volna már venni, a végére tényleg csak a satnyák és ferdék maradnak. A többit nem tudom követni, két-két teletömött szatyorral egyensúlyozva döngő léptekkel elhaladnak mellettem, és átmenetileg elvesznek a kora esti hömpölygő tömegben.

A közeli lakótelepen laktam egyetem után, a munkahelyem a város másik végébe esett, és valahol pont itt, a metrólejáró környékén döbbentem rá arra, hogy az életem mostantól arról fog szólni, hogy én is nap mint nap megfellebbezhetetlenül együtt vonulok a tömeggel, az aluljáró egyik végén le a lépcsőn, a túlsó végén fel, miközben figyelni fogom, érdemes-e megszaporázni a lépteimet, mert már bent áll a következő metró, vagy esetleg belefér-e még egy pogácsa, amelyre igazából nem vagyok éhes, csak hát az illata belengi a környéket, legalább elnyomja valamelyest a külváros nehézkes szagát. Vagy akkor még nem is volt pékség az állomásokon? Mindegy, emlékszem, a fölismerésem annyira elkeserített, hogy megálltam az akkor még egyedül árválkodó, a kései szocializmus egyik utolsó fellángolásából született bevásárlóközpont előtt, és majdnem elsírtam magam. Nem is tudtam hirtelenjében, hova tudnék menekülni, vissza, az albérletbe ugyanúgy zsákutcának mutatkozott, végül csak azért lépdeltem tovább, mert a reggel dübörgése közben – talán egy nyitott ablakból, vagy egy autórádióból – a Beatles Let It Be-jének foszlányait sodorta felém a lakótelepen mindig fújó szél, az ismerős tónusok hatására pedig nagyjából össze bírtam szedni magam, és beletörődve mentem tovább.

Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!


Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!