Hűha!

Mi történik velem? Állok a világ egyik leghíresebb festménye előtt, és moccanni sem tudok, hogy stílszerűtlenül elcsépelt legyek: Kazimir Malevics Fekete négyzete fekete lyukként húz magába, és nem ereszt. Mennyi időnek kellett eltelnie! Mint a vörösbor is: kamaszként szigorúan kólával, hogy jól csússzon, aztán elkezded zamatolni a valódi ízeit, a fajtajelleget, az egyik bársonyosságát, a másik gyümölcsösségét, és már érted az annak előtte ezerszer körberöhögött „sznob” jelzőt: testes.

Ha olyan családból jössz, megannyi hasonló utat kell bejárnod. És én ilyen családból jövök, a lakótelep negyedik emeletének másfél szobásából, ahol nem Ady és az absztrakt a téma, hanem hogy mi lesz este a tévében, mit kéne főzni, mivel borsóleves meg pörkölt már volt a héten, és milyen vicceseket mondott a Sas Jóska, most pedig szaladj le a Kék Fénybe a faternak szólni, hogy fejezze be az ultipartit, mert kész az ebéd. Nincs ebben bántás, sőt, ha úgy alakul az élet, mi, az olyan (ilyen) famíliákból érkezettek részesülünk a hűha-érzés kegyelmében.

Magyar Hang Plusz

Ütközetben eltűntek

Van három interjúm, ami nincs. Nincsről nincs értelme értekezni, kivéve, ha a kudarc valamiféle tanulsággal szolgál, márpedig a miért nincs három interjúm, úgy hiszem, sokat elmond rólunk, mai magyarokról.

Elmesélek egyet, talán a legerősebbet ezekből az áldott pillanatokból, amikor leesik a tantusz, összeáll a kép. Csapatépítőn voltunk (nem most), ahol meghívott vendégként Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója tartott előadást a modern művészetekről. A Városligetben a volt Sztálin-szobor helyén felállított 1956-os emlékművet hozta fel példaként, ahova annyi személyes élményem volt, hogy a gyerekek szerettek rohangálni meg bujkálni a rozsdamarta gerendák között, illetve tudtam, hogy milyen sokan rühellik az érthetetlen kompozíciót. Baán László pedig elmagyarázta, hogy az ék alakú alkotás végén elszórtan magányoskodó, kisebb, rozsdás oszlopok az egyént mutatják, mennyire kiszolgáltatott és gyenge önmagában, és ahogy haladunk az ék csúcsa felé, az „ének” összeállnak, egyre acélosabbak, masszívabbak és nagyobbak, míg a végső, fényesen csillogó összefogásban már arra is képesek, hogy feltörjék a diktatúrát jelképező betont. Emlékszem, ahogy végiggondoltam, beleborzongtam, kicsit szégyelltem, hogy addig nem fogtam fel, ám a furcsa vagy inkább másfajta öröm (a hűha) volt az erősebb, hogy innentől másként, többet látok a világból, hogy megnőtt, kitágult körülöttem az én kis mindenségem.

Fekete négyzet fehér alapon. Sok-sok esztendővel ezelőtt azt mondtam volna, hogy ilyet egy négyéves gyerek is tud festeni – amúgy vicces, hogy egy mackófelsős fickó épp ezt magyarázza mellettem a párjának vihogva –, ehelyett letaglóz, mert ismerem az üzenetét: kiszabadítani a festészetet a színek, a formák, a struktúra és a perspektíva béklyójából. Imádom. Punk’s not dead – bár ez az időtényező okán inkább úgy érvényes: mindig is voltak és mindig is lesznek punkok.

Itt toppan be az újabb hűha – január 31-én megértettem, hogy a közmédia is punk, mi több, olyan posztmodern sajtóművészetet űz, amelynek célja az újságírás kiszabadítása a valóság, tárgyilagosság, elfogulatlanság és korrektség béklyójából. Gyönyörű küldetés! És istenuccse, bitang jól csinálják!

A teljes cikket a Magyar Hang február 4-én megjelent, 2022/6. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!