Mi a meglepőbb, Gyurcsány a konyhában vagy Kukorelly a parlamenti patkóban?

A politikusból mindent kinéz az ember, kivéve a szépirodalmat. A nyilvánosság legalábbis még egy szakácskönyvet is hamarabb fogad el a képviselőtől, mint azt, hogy vers- vagy regényírásba fogjon. A rendszerváltás óta nálunk általában fordított volt a sorrend. Csurka Istvántól fogva megvan ennek a koreográfiája. Ismert író közéleti pályába kezd, képviselői helyet szerez magának? A más politikai állásponton lévők onnantól vagy eltemetik művészetét is, vagy szembeállítják parlamenti működésével.

Csurka rögtön a legradikálisabb példává vált, szélsőjobboldali besorolása miatt sokan egykori, kiváló drámáit is leírták magukban. Pedig ahhoz sosem férhetett kétség, hogy a Házmestersirató és a Ki lesz a bálanya? remekmű. Csurka halála után György Péter jegyzett emlékezetes cikket az Élet és Irodalomban róla: „Két éve halott, eljött az újraolvasás ideje, ahogy annak is, hogy megtanuljunk ismét nevetni novelláin, talán túltenni magunkat a szomorúságon, amelyet mondatai közben érzünk, mert a gyanú elháríthatatlan. Csurka István jelentős magyar író volt, később rettenetes politikus lett.”

Az idő persze elrendez mindent. Hányan olvassák ma Ady Endre, Kosztolányi Dezső publicisztikáit? Megannyi kortársuknak jelentettek ezek az írások napi elégtételt vagy bosszúságot. Csurka eközben sokaknak már elsősorban szélsőjobboldali politikus volt. Pedig ha ötven év múlva valami érdekes lesz belőle, azok elsősorban a drámái lehetnek.