Itt mindenki ismer mindenkit

Párizsban már szétverték volna a belvárost. Meg a külvárosokat. Megbénulna a közlekedés. Bezárnának a boltok. Lángolnának az autók. És egy éve folyamatosan. Igazából forrongana az egész ország, a kormány lemondott volna háromszor, a feje tetejére állt világ pedig egy emberként üvöltené: Igazságot a pedagógusoknak!

Nem. Ám az talán a túlzás és tévedés kockázatától mentesen kijelenthető, hogy mindaz, ami a honi tanártársadalommal történik, pontosabban, amit tesznek velük, ellenük, hungarikum. És? Semmi. A tavaly a fővárosban született oktatási ellenállás-magocska épp csak szárba szökkent, ott, a diák-szülő-pedagógus összefogás környékén még apró virágot is hajtott, majd szép lassan, komótosan, unalmasan elfancsalodott, lekókadt, megsárgult és kiszáradt, tán a gyökereknél mutatkozik még némi élet, de azt már senki sem látja, és senkit nem is érdekel. Szokásos forgatókönyv: a kormány kivár, oda-odacsap, nem túl durván, de azért úgy, hogy fájjon, majd körbetörvénykezi önnön tevékenységét, és kész, vége, nem etikus, de jogszerű, oszolhatunk, nincs itt semmi látnivaló.

De hogy történhet ez meg? Hát ahogy megtörtént. Végignéztük. Mindig végignézzük. Közben hümmögünk, mintha nem ismernénk a sztori végét, sőt, az összes fejezetet oda-vissza kívülről fújjuk, de hát mit lehessen csinálni, a kétharmad az kétharmad, ezek megszavazták ezeket, később megszakértjük, megmagyarázzuk, mi zajlott és miért, a végén azt hisszük, értjük, és még az is előfordulhat, hogy tényleg értjük, aztán kezdődik minden elölről ugyanúgy csak más epizódszereplőkkel. Ami viszont a megszakértés, megmagyarázás és megértés közepette el-elmarad, hogy mit gondolnak minderről az érintettek. Körbekérdeztem hát valamennyi, vidéken tanító ismerősömet, mégis hogyan, miért nem csináltak semmit, hátha tanulsággal szolgál – mondanám, hogy a jövőre nézvést, de ez fellengzős lenne, mivel a jövő pont ugyanolyan, mint a jelen, meg a múlt.