Ízlés-Einstand

David, egy fiktív, s ezáltal megsérthetetlen sine nobilitate borkóstolót tart barátainak Loire menti kastélyában, ötödik sugárúti tetőteraszán, New Yorkban, nádtetős köveskáli parasztvillájában – lényegtelen. Hosszasan magyaráz a kezében tartott palackról, amelynek tartalma már közszemlén párolog a dekantálóban, mint egy Nobel-díjra várakozó atomfizikus, aki reflektorfényben feszengve kénytelen végighallgatni a színpadon, míg érdemeit elsorolják.

Egy 2008-as Château Lafite Rothschild Premier Grand Cru Classé előadásának áldozata, történetesen. Megtudjuk tőle, hogy a bort Robert Parker 95 pontra értékelte, egy francia sztárügyvéd vele (minő gyengéd perszonifikáció!) nyűgözi le legkényesebb ízlésű ügyfeleit, a Buveur nevű svájci óceánjárón harmadik éve választják az év Cabernet blendjének, s hogy egy korábbi évjárata zárt árverésen egy középkategóriás gépkocsi áráért kelt el.

David tehát csupa, a bor előéletétől (olyan csekélységek, mint termőterület, művelésmód, állománykondíció) független érvet hoz fel, mert azt termékként, presztízsbrandként, státuszszimbólumként kezeli. Anekdotáival a bennfentes, a beavatott látszatát kelti, vendégei szemében egy rangra emelkedik a hivatkozottakkal. Szinte látják, amint személyesen vesz át egy palackot a Château fogadóterében, hogy aztán kabrióba pattanjon, majd egy ünnepelt színésznő társaságában fogyassza el tengerparti házának teraszán.