Valamikor a 80-as évek első felében történt. Az írószövetség Aczél György látogatására készült. Az alatt az öt év alatt, amíg ott dolgoztam, ez volt az egyetlen alkalom, hogy a kultúrpolitikus az írók egy kisebb csoportjával személyesen akart elbeszélgetni az amúgy körülbelül hétszáz tagot számláló Magyar Írók Szövetségének klubjában. A meghívottak listája természetesen nem a véletlen műve volt. Az írók körültekintő kiválasztásának egyik oka minden bizonnyal a hely befogadókészségének határa volt, de ahogy a korra emlékszem, lehettek más okok is, ki kerülhetett Aczél elvtárs közelébe, és kik voltak azok, akiknek inkább az otthon maradása mellett döntött a titkárság. (Ha ugyan a titkárság döntött, és nem a párt agitprop osztálya.) A névsor valószínűleg megvan a választmányi ülések jegyzőkönyveiben, vagyis az írószövetség archivált anyagában, de hogy egyáltalán van-e nem átrostált archív anyag, abban már nem vagyok biztos. Gyors következtetéseket levonni a listából mégsem érdemes, mert ha csak a párttag írók lehettek volna jelen, akkor a magyar irodalom egészében otthon maradt volna. A tekintélyes és jó írók közül (a kettő vagy egybeesik, vagy nem) többeknek tehát jelen kellett lenniük, ha jót (és további megjelenéseket) akartak maguknak, de akivel gondjai akadtak a pártközpontnak, az nem biztos, hogy fölkerült az illusztris listára. Ugyanakkor ez az időszak Aczél Györgynek már nem a fénykora volt; alkonyatkor kisebb a fény, és megnagyobbodnak az árnyékok. A 80-as években az írószövetség forrongó méhkas volt, egyértelmű társadalom- és óvatos hatalomkritikájában sokkal pozitívabb szerepet vállalt, mint mondjuk az újságíró-szövetség. Mivel mindkettőnek tagja voltam, ezt pontosan érzékelhettem, mondjuk egy ilyen kollégai beszólásból: mit cirkuszoltok ti ott az íróknál, egy új Petőfi-kört akartok?
Mindenesetre, ahogy az írókat megismertem, többek hatalmas megkönnyebbüléssel vehették tudomásul, hogy nem kaptak meghívót. Írószövetségi dolgozóként a fogadószemélyzettől nem messze, a hallban álltam. Nekem ott és akkor minden érdekes és izgalmas volt: csöndes megfigyelő lehettem egy készséges értelmiségi-alkalmazott szerepében, volt úgy, hogy tudósítást kellett írnom, máskor kávéért mentem valamely írónagyságnak, de egy hiú költő például fésűt kért tőlem a felszólalása előtt. Erre is jó voltam – a fésűt ki lehet mosni. Valamiért vonzott engem ez a tanúszerep. A világ legérdekesebb élethelyzete. Csak arra kell vigyáznod, hogy ne kerülj a történésektől túl távolra, mert nem látsz meg semmi fontosat, ugyanakkor ne menj túl közel se, mert berántanak. Ha ezt betartod, van esélyed arra, hogy megmaradj annak, aki vagy, s közben sokkal többet tanulsz, mint bármilyen tanfolyamon. Egyszóval az írószövetség életem egyik legérdekesebb munkahelye volt.
Aczél még nem érkezett meg, de Kardos G. György igen. Nem voltam a titkokba beavatva, nem ismertem a meghívottak listáját sem, ezért nem értettem azt a megkövültséget, ami az Avraham Bogatir írójának megjelenésekor a fogadószemélyzet és a főnökség arcára kiült. De hamar kiderült, hogy a meghívó tévesen ment ki az író címére, mert valójában Kardos Györgynek, a Magvető igazgatójának kellett volna a fontos találkozóra megérkeznie. Dupla blamázs: az egyik Kardos megszakítva nyaralását följött a Balatonról, hogy Aczél elvtárssal találkozzon, a másik, a hatalom számára fontosabb Kardosnak pedig nem ment el a meghívó.
El lehetett volna intézni a váratlan incidenst úri módon is: a fogadóemberek valamelyike barátságosan odavezethette volna Kardos G. Györgyöt egy kényelmes bőrfotelhez, és ha szükségét érezte, a kínos tévedésért magában szentségelhetett volna. Nem így történt. A döntésben a rendszer lényege mutatkozott meg: a hatalomtól való félelem, az önálló döntésre, a gyors helyzetfölismerésre való képtelenség, és a bűnök bűne: a stílus totális hiánya. Nem volt a zsigerekben, hogy egy (valódi) író több mint egy kiadói igazgató. Kardos G. Györggyel közölték, hogy sajnos őt tévedésből hívták meg. Banggggg. Ő ezt tudomásul vette, és ami az arcán lejátszódott, mielőtt sarkon fordult, abban benne volt a késő Kádár-kor egész további története.
Hogy a Magvető igazgatójáért futárt küldtek-e, vagy otthon maradt, már nem emlékszem. A dolog végül is elintéződött, némi járulékos veszteséggel: Kardos G. György, az Avraham Bogatir hét napja írója másnap kilépett az írószövetségből.
Olvasna még Körmendy Zsuzsannától? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/35. számában jelent meg augusztus 30-án.
