Játszótér, kutyafuttató meg ATM

Mintha kezdenék feladni, mintha fogyna a szufla. Nem ők uralják a teret, az utcát, a piacot; eltűntek a Fidesz-logós aláíróstandok, a gigantposztereken normális kereskedelmi hirdetések futnak, sehol egy Soros- vagy Weber-portré, csupán a szél tépázza a néhány odavetett „Jóhír”-plakátot. A szomszéd Marika néni sem szörnyülködik már, mint tette azt néhány hónappal korábban („Te jó Isten, hát ilyet művelni a Miniszterelnök Úrral!”), hanem inkább felszabadultan és harsányan nevet az orbános mémeken („Istenem, a könnyem kicsordul, mutass még ilyeneket!”). Merészebbé vált a „pórnép” bizony, az az ember érzése, hogy kezd „felszabadulni” a falu, a vidék…

A kormány most éppen nem uralja a pillanatot, csak fut a szekér után, és – nem lévén más furkósbot – átmegy Lukasenkába. Változtat, moszkvai parancsra radikalizálódik. Van az a kép az idővonalakon, ahogyan a tömeg sűrű erdeje hömpölyög Grúziában, Szlovákiában és Szerbiában, mobiltelefonok reflektorai csillognak tízezerfelé. Nálunk még nincs ilyen, az első óvatos lépések hídfoglalás formájában érkeztek. A városokban most ez a helyzet. A jövő kérdése az, eljön-e a pillanat, amelyre mozdul majd a tömeg. Mert nemcsak a hatalom változik, hanem a felhatalmazó nép is. Mi lesz a gyújtópont? Ez a nagy kérdés. Az MNB-biznisz nem lett az, sem a gyülekezési jog sárba tiprása. Mi lehet az az ügy, amely átcsordul a hazugságból épített gátakon? Most mindenki ezt találgatja. Itt „lent” azonban más érdekli az embereket, faluhelyen nem lehet Pride-ot betiltani…