Jókai 200

A kétszáz éve született Jókai Mór irodalomtörténeti helyéről lehet vitatkozni, művelődéstörténeti szerepéről aligha. Az ő könyveivel a kezében tanult meg olvasni az ország, általa vált a regényolvasás a művelt kevesek körén messze túlmenő szenvedéllyé. Nemzedékek nőttek fel a Jókai-összesen, s tanultak belőle… na igen, mit is tanultunk tőle? Álmodozni. Képzelődni. Egy karéj vajas kenyérrel és egy Jókai-regénnyel a kezünkben a valóság elől elmenekülni. Humorizálni, meghatódni. Ja, és magyarul. Magyarul beszélni, írni. Hiszen az ő számtalan kiadást megért könyvei ott voltak minden valamirevaló háztartásban, teli volt velük minden kölcsönkönyvtár egy évszázadon át.

Divat már egy ideje arról beszélni, hogy mennyire nem divat többé Jókait olvasni. A fiatalokat, annyi bizonyos, képtelenség rávenni, hogy elolvassák. Nem úgy, mint az ő kortársait, bárkit a XIX. századi magyar irodalomból: azokat ugyanis sohasem olvasták, önként legalábbis (az egy Mikszáth Kálmán kivételével). Most a Jókai-kultusz vége azért olyan feltűnő, mert elég sokáig tartott. Pedig mit el nem követett ellene a hálás utókor! Kötelező olvasmánnyá tette. Megfilmesítette: ezek a rettenetesen bárgyú illusztrációk ártottak talán a legtöbbet regényei népszerűségének (ráadásul már el sem kellett olvasni őket).

Az irodalomtörténet meglehetősen félrekezelte: számonkérték rajta a lélektanilag hiteles jellemábrázolás hiányát, a szélsőséges fordulatok túlságos kedvelését: mintha egy szabadversben a rímeket keresnénk. Vagy betudták a népszerű francia romantikusok hatásának és elnézték neki – hazafias érdemeire tekintettel –, hogy sehogy sem képes megfelelni a realista kánon követelményeinek.

A közönséget ez, szerencsére, nemigen zavarta. Olvasóit – a kortársakat és azon túl még egy pár nemzedéket – ellenállhatatlanul vonzotta valami a Jókai-regények bűvkörébe. Ez a valami a félreismerhetetlen Jókai-hang. Talán Krúdy Gyula és Esterházy Péter hasonlít ebben hozzá: mindegy, miről mesélnek, azért hallgatom őket, ahogyan mondják. Igen, mintha nem is olvasnám, hanem a hangot hallanám. (Soha nem fogom megérteni a hangoskönyvek kedvelőit: ha felolvassák, az író hangja számomra elvész.)

Lakner Dávid

„Amit ma a moziban keresünk, az Jókai Mór regényeiben született meg először”

Maradjon kötelező? De melyik műve? Tényleg poros? Vagy a legkevésbé sem? Írókat és irodalmárokat kérdeztünk Jókai Mórról.

Az élőbeszéd irodalomba emelésének nálunk Jókai, valamint Arany és Petőfi az úttörői. Csakhogy ez nem a nép hangja az egyiknél, a nemességé a másik esetében, nem akárki más, hanem ők beszéltek így, három kivételes, másokkal összetéveszthetetlen egyéniség. Azután ebből lett egy új irodalmi nyelv. A Jókai-hang előzménye talán a vidéki udvarházakban, hosszú téli estéken, mulatságos és csattanós, kerek anekdotákból legendát szövögető mesélő hangja. Kihallatszik belőle még az is, hogy nem népes közönséghez szól, hanem ismerős társasághoz. (Ebből a társaságból kerekedik majd ki a magyar olvasóközönség. Bizonyos értelemben a magyar nemzet is.)

Legjobb regényeiben olyasmiről beszél, amihez kortárs hallgatóságának ugyanúgy személyes köze volt, mint az elbeszélőnek magának: a reformkor, a szabadságharc és a kényuralmi korszak nevezetes eseményeiről. Többé-kevésbé mindenki tudja, hogy mi történt, olvasói tehát nem erre kíváncsiak. Hanem arra, hogy miféle regény kerekedik belőle. Az ismerősök (és egy cinkos kacsintás ismerőssé tesz minden olvasót) még azt is tudni vélik, hogy a regényíró az események egyik fő szereplője volt maga is, aki a saját történetét adja elő új és új változatban. A célzásaiból egy ideig még azt is kihallják, hogy amiről nem beszél, arról miért hallgat. A sorok között olvasni is Jókaitól tanultunk, ennek a tudásnak később nagy hasznát vettük időnként.