Pálmázók, drogot csempésző titkosszolgák és a szőnyeg alá söprés: kábítószer a Kádár-rendszerben

Másfél évtized semmittevés után a kormány látványos kábítószer-ellenes intézkedésekbe kezdett. A drogok persze nem most jelentek meg Magyarországon – megnéztük, milyen volt a helyzet a Kádár-rendszerben: pálmázók, drogot csempésző titkosszolgák és a szőnyeg alá söprés politikája.

Amikor én kezdtem drogozni, akkor még arany élete volt a drogfüggőknek. A patikában receptre simán kiadtak három üveg hydrocodint. Egy üveg Hydrocodin 4 forint volt, kb. annyi, mint egy korsó sör. Egy üveg Hydrocodinból egy kezdő szúrt hétszer–nyolcszor. Ahhoz még kiváltotta 2 forintért a Noxyront, plusz 10 tűt meg fecskendőt 10 forintért. Ennyibe került. Később már a gyógyszerészeknek egyértelmű lett, hogy aki Hydrocodint és Noxyront együtt vált ki, az biztos drogos. És akkor nehezebb lett, mert az egyik gyógyszertárban a Hydrocodint váltottuk ki, a másikban a Noxyront, a harmadikban meg a fecskendőt. Voltak gyógyszertárak, amelyekről lehetett tudni, hogy drogbarátok. Volt például Csepelen egy gyógyszertár, ahol hektoliterszámra adták ki a Hydrocodint. Óbudán is volt egy ügyeletes gyógyszertár, a Vörösvári úton meg a Keletinél, az Európa mozinál. Ahhoz kötődik az a legenda, hogy ott az éjszakai ügyeletes bácsi, a patikus, ő maga is drogos volt – a magáról még a leszokása után is felépülő függőként beszélő Bajzáth Sándor (Bajzi) visszaemlékezése jól szemlélteti, milyen nehézségek árán juthattak anyaghoz a szerhasználók a nyolcvanas években. A mákteázás is elterjedt volt ebben az időszakban: sokszor a virágárusok „terítették” az árut. A város egyik központi elosztóhelye volt a Dimitrov (mai Fővám) téri virágos, de Kispesten a Betti virágboltban is előre csomagolták a mákfejeket, amiket már csak ki kellett főzni, de volt, hogy a Noxyront is kiporciózták hozzá.

Ahogy az Tóth Eszter Zsófia, Rácz József és Bajzáth Sándor közösen jegyzett Repülök a gyógyszerrel – A kábítószerezés története a szocialista Magyarországon című tanulmánykötetből kiderül, míg a hetvenes évek elején pár százra volt tehető a szerhasználók száma, addig a nyolcvanas évek végére közel 30 ezer drogosról számoltak be a felmérések. Bajzáth visszaemlékezése jól összefoglalja, miért nyúltak akkoriban egyre többen a szerekhez: „Az 1980-as évek eleje, akkor volt ez az iszonyú szürke pártállam, teljesen reménytelen időszak. Van ez a Margarethe von Trotta-film, az Ólomidő, olyan jó a címe. Az 1980-as évek elejének hangulatát visszaadja, amikor minden úgy áll és nem történik semmi, és az az érzés, hogy ez egész életemben így fog maradni. Aztán az anyagozással sikerült elérnem ezt az állapotot. Tudtam, hogy már tíz éve ez van, valószínűleg harminc év múlva is ez lesz, és valahogy úgy benne van ez a »nincs jövő«-érzés, nem érdekelt semmi, nihil van. Az 1980-as évek elejének világa, ahogyan éltek az emberek, a bajuszos-pajeszos férfiak a műbőr aktatáskájukkal, kurva rossz minőségű cipőjükkel, meg a műszálas garbóikkal. Ezek egyáltalán nem érdekeltek.”