Kádár János és a vármegye hattyúdala

Hogy miért merült fel a vármegyék vissza- és a főispánok ismételt munkába állítása, arra az utóbbi napokban számos elmélet született, megtoldva méltóságos uramozós tréfákkal. Kocsis Mátéval együtt (aki tévesen 1949-re tette a vármegyék likvidálását) azonban egyetlen dologról elfeledkeztek: Magyarországon volt egy egészen rövid időszak, amikor a népi vármegyékben nem méltóságos urak, hanem főispán elvtársak irányítottak.

A főispánokat és a vármegyéket nagyon is össze lehetett egyeztetni a zsenge szocializmussal. A 40-es évek végén átmeneti korszakot éltünk, Révai Józsefnek a Szabad Népben megfogalmazott tétele volt forgalomban, amely szerint a népi demokrácia „proletárdiktatúra szovjet forma nélkül”, ebbe pedig főispán, államtitkár, polgármester, szolgabíró és a vármegye is bőven belefért. Ezért írhatott 1948 augusztus elején ma már furcsán hangzó köszönőlevelet „Rákosi elvtársnak Békés vármegye beszolgáltatási népi bizottsága” hogy megköszönjék „a dolgozó parasztság fejadagjának felemelését.” Az év végén pedig Sátoraljaújhely is ünnepi zászlódíszbe öltözött, mert néhány nappal karácsony előtt, Sztálin 70. születésnapján – ahogy a Szabad Nép írta – „beiktatták Magyarország első női főispánját, Berki Mihályné elvtársnőt.” A paraszti sorból kiemelt főispán pedig „az üdvözlésekre válaszolva kijelentette: A nép ellenségei nem gyenge nővel, hanem a demokrácia élén haladó Magyar Dolgozók Pártjában osztályöntudatossá lett asszonnyal fognak találkozni.”

• Mikor és hogyan beszélt utoljára Kádár János a vármegyékről?
• Hogyan nem tűnt el a tanácsrendszerrel együtt ez a kifejezés?
• Egyáltalán, mi a történelme?