Mostanában rengeteg politikus sorsa kezd eldőlni, persze a miénk is, akik „alulról” nézzük ezeket a dőléseket és emelkedéseket. Lényegében a rendszerváltás utáni politikai elit egésze kapaszkodhat a zakójába, blézerébe: ha van óellenzék, akkor bizony van ókormányzó közeg is. Az a rendkívüli helyzet állt elő, hogy állítható: senki, semelyik oldalon nincsen politikai biztonságban. Ami eltérő az érintettek között, az a várható jogi, anyagi biztonságuk, meg hogy a jövőjüket a szabad akaratuknak megfelelően fogják-e tölteni, és ha igen, akkor az földrajzilag csak Magyarországon kívüli területet jelent-e, vagy sem.
Ez legalább két nagyon veszélyes dolgot hoz folyamatosan magával: egyrészt a zavarosban való halászás nagyüzemi szinten indul meg, aminek a vesztesei mindig az állampolgárok, másrészt a halmozottan veszélyeztetett, de még hatalomban lévő réteg, azaz az ókormányzók minden eszközt bevetnek majd a saját személyes menekülésük érdekében.
Ebből az következik, hogy az ókormányzók számára az ország sorsa a következő egy évben teljesen lényegtelenné válik, míg a váltást akarók esetében pont ennek az ellenkezője a valóság: minden személyes ambíciót félre kell tenniük, és csak az országért küzdhetnek. A tisztázás végett, a „váltást akarók” három csoportból állnak össze: a maradék óellenzékből, a demokratikus politikai képviselet hiányától szenvedőkből és a Tisza Pártból, a szigeteikből és az ezek köré gyűlő, teljesen vegyes, főleg protestszavazók százezreiből.
Ez a rendkívüli felállás alapvetően vetíti előre a két oldal által használandó eszközök típusait. Az ókormányzók (szövetségben a Mi Hazánkkal) bármit bevethetnek, legyen az nyíltan erkölcstelen vagy akár bűncselekmény gyanúját felvető magatartás: erre való bátorítás az, ami a „Harcosok klubjában” történt. Már a látszatra sem adnak, ezért egy kitekintő megjegyzést tennék: itt volna az ideje, hogy az egyházak komolyan elítéljék a keresztény kormány nyílt gonoszságra való felhívásait. Ha nem teszik, bűnrészesekké válnak nagyon rövid időn belül, ha már eddig nem váltak volna azzá.
A váltást akarók ezzel szemben anyagi, szervezeti eszközök hiányában, az akár a forradalom felé mozgó tömeg nyomására csakis transzparensen, a harchoz elfogadható fegyverekkel küzdhetnek. Két példát is hozok erre. Az egyik egy folyamat, ami Hadházy Ákos és Marczingós László nevéhez köthető. Ez tiltakozás, követelés, helyfoglalás formájában főleg Budapest utcáin, terein, hídjain és most már a bankjaiban, hivatalaiban zajlik. A másik a Magyar Péterhez kötődő, eredetileg Fidesz stílusú menet Nagyváradra, amit szépen átemelt a jelenlegi valóságba. Hiába megosztó a jelenség, a sikere arra utal, hogy a rendszerváltást csakis egy NER belső körből érkező, ott kiképződött Saulus típusú erőember tudja végrehajtani. Amúgy pedig ez az eszköz is ugyanúgy nemes, szép, támadhatatlan, olcsó és építő jellegű, mint a mondjuk a hídfoglalások.
Képletesen azt mondanám, hogy előttünk áll egy hatalmas sorshegy, amiből ésszel vagy ész nélkül kezdett el a politikai közeg gesztenyéket kikaparni. A különbség, amit említettem, ránk nézve több-generációsan döntő: kié lesz a sok kicsiből összeálló Nagy Gesztenye a végén, s a kikapart gesztenyék kiknél veszítik el a szelíd jellegüket?
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/22. számában jelent meg május 30-án.
