Immár bő negyven éve feladatom, hogy karácsonykor, amikor összejön a család, mondjak pár mondatot, afféle ünnepi köszöntőt. Persze a család összetétele változott ennyi idő alatt: elment anyám, apám, nagybátyám, nagynéném, apósom, anyósom, de jöttek is sokan, két szép, okos, kedves menyem, négy tündéri unokám.
Régebben mindig kerestem valami alkalomhoz illő, általában kissé keserédes, szomorkásan meghitt novellát vagy verset, mint Tolsztoj Panov apója vagy Fekete István Rorátéja, persze voltak vidámabb darabok is, mint Gasperini Én és ők című bájos könyvének karácsonyi jelenete vagy a Karácsonyi ének utolsó sorai, mikor Scrooge már tud örülni a rokonainak, ismerőseinek és az ünnepnek. Egy idő után kifogytam a pajzsnak is kiváló irodalmi alkotásokból, annak ellenére, hogy öt-hat ilyen tárgyú szöveggyűjtemény is sorakozik a polcomon.
Mivel már nem bújhattam mások gondolatai és érzelmei mögé, hát meséltem saját gyerekkori emlékeimről, egy másik évben a karácsonyhoz fűződő érzéseimről, megint máskor arról a boldogságról, amit a gyerekeim arcán tükröződő öröm okoz. Három éve nagyon könnyesre sikeredett az ünnepi szónoklat: bár egy szót sem szóltam róla, de belül úgy hittem, hogy az az utolsó karácsony, amit a családom körében tölthetek. A következő év aztán még könnyesebb lett: megköszöntem nekik azt a felfoghatatlan szeretetet, amit hosszúra nyúlt kórházi kezelésem során tőlük kaptam.
Mivel idén – hál’ Isten – semmi súlyos dolog nem történt velünk, úgy gondoltam, ismét visszatérek a korábbi gyakorlathoz: keresek valami szépet, kedveset, tanulságosat, amit jó szívvel idézhetek a feldíszített fa alatt. És ekkor jött a meglepő tapasztalat: nyolcvan-száz évvel ezelőtti ünnepi írások hatnak úgy, mintha a mai közéletről születtek volna.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
