„…Mert kérdezték tőle, ha baj van egy országgal, mivel kell kezdeni, s erre mondta K’ung mester, hogy először a neveket kell rendbetenni.” (Karátson Gábor: Megfordult égtájak. Világosság 1994)
Baj van az országgal: a XX. században fordulóponthoz érkezett a „technokrata terrorizmusnak” az élet ellen viselt totális háborúja. A tudományosan megszervezett és szükségszerűként igazolt hatalmi tébolynak előbb egész népek estek áldozatul, azután egész élő fajok, végül az emberhez méltó létezés legalapvetőbb természeti és szellemi feltételei kerültek veszélybe. Karátson Gábor szerint ebben a Nagy Ontológiai Válságban, ahogyan ő nevezte, nekünk magyaroknak különös szerep jutott. „1956-ban az ország sorsa összefonódott az egyetemes szabadság intuíciójával. 1988-ban egy másik intuícióval, ember és természet – ország és folyam – egységének gondolatával. Ettől a kis országtól egész szép teljesítmény. Valamilyen tündökletes, habár csak sejtve sejtett igazsághoz két ízben egészen közel hajoltunk.” (Villámfény és öngyarmatosítás, 1992) Tagadhatatlan és menthetetlen bűneink, gyarlóságunk dacára két ízben is példázatos hősei/áldozatai lehettünk az eltiport emberiesség, az eltiport természet önvédelmi harcának. Ez történt Pest utcáin október 23-án és az azt követő napokban, ugyanez volt az értelme később a dunai vízlépcsők ellen kibontakozó tiltakozásnak. „…Amúgy azonban természet és ember elnyomása ugyanaz az egy despotizmus. Abból szeretnénk szabadulni”, vallotta Karátson, és ettől fogva számunkra létezik a nemzeti önazonosságnak egy ilyen elgondolása is.
A ragaszkodás a sokszorosan megtagadott többes szám első személyhez a kölcsönös kirekesztések és elhatárolódások korszakában Karátson Gábor szellemi hagyatékának különösen értékes része. Állásfoglalást jelent amellett – amiben Ady Endre óta oly sokan kételkedtek pedig –, hogy ez az álmos, szegény Magyarország mégiscsak létezik mint szellemi entitás. S kimondatlanul feltételezi, hogy amit a bátor kevesek véghez visznek, az egy egész nép válasza a történelem kihívására. Ezt a meggyőződését talán abból a baljós körülmények dacára népünnepélyszerű hangulatból merítette, ami a forradalom napjaiban a véráztatta főváros utcáin szétáradt, és amellyel legközelebb 1988-ban, a vízlépcsőellenes megmozdulásokon találkozott, majd soha többé. Úgy vélte – és ebben talán nem is tévedett –, hogy e két esetben nem pusztán a szabadság mámora vett erőt az embereken, hanem ott volt mögötte a követendő célokat illető egyetértés biztonsága is.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
