„A legtöbbjüknek már nincsen hova hazamennie”

Varázscsengő jelzi, hogy a teremben ülők átlépnek a mesék világába. Itt a körbeadott fonalgombolyagból lehet szarvas, kiskutya vagy repülő – egy meseterápiás foglalkozáson vagyunk. Idős emberek ülnek körbe legfeljebb tízéves, illetve kisebb gyerekekkel közösen, vannak egészen picik is köztük. Életük néhány éve alatt azonban már sok mindent átéltek: a háború elől menekülve érkeztek Kárpátaljáról szüleikkel együtt Budapestre. Új életüket nemcsak fizikai, de kulturális értelemben is hatalmas távolság választja el a korábbitól, és bármilyen ellentmondásosan hangzik is, úgy tűnik, a háború kirobbanása adott nekik esélyt a kitörésre. Kárpátaljáról menekült roma családoknál jártunk.

A sokgyerekes menekült romákat a Fővárosi Önkormányzat Kútvölgyi Úti Idősek Otthona egyik Zugligeti úton található telephelyén fogadták be, jelenleg hat család lakik ott. – Ezek a családok mélyszegénységből jöttek, fallal voltak elválasztva a magyaroktól Kárpátalján. Döngölt padlós házakban laktak, ahol nem volt folyóvíz. Amikor el vittük őket Szentendrére, a skanzen be, ott az egyik anyuka felkiáltott, hogy „olyan, mintha otthon lennénk” – mesélte a kezdetekről az otthont vezető Kissné Márté Zsuzsanna – a gyerekeknek csak Zsuzsa néni.

Döngölt padló, analfabétizmus – nehéz örökség

Ugyan az ide érkező gyerekek közül többen papíron 3–4. osztályba jártak, a valóságban mindegyikük analfabéta volt, akárcsak a szüleik. Vagyis az újdonsült lakók integrációjának megkezdése korántsem volt egyszerű. – Sokat beszélgettem velük, hogy egyáltalán hogyan tudnék segíteni bármiben is úgy, hogy közben tiszteletben tartom az ő hagyományaikat is. Náluk a lányokat 13 éves korukban férjhez adják, és sokuknak 20 éves korában már 4-5 gyereke van. A nők nem dolgoznak, a férfiak alkalmi munkából élnek még most is. Építkezéseken dolgoznak, ahol vagy fizetnek nekik, vagy nem. Miután a férfiak (is) analfabéták, ott csapják be őket, ahol tudják, például volt olyan vállalkozó, aki ki sem akarta fizetni a munkájukat, rabszolga módon bántak velük. Pedig egyébként szépen dolgoznak és szorgalmasak is, ha kell, házat vakolnak, ha kell, csempéznek, több mindenhez is értenek – mondta az intézményvezető. Szerinte azzal sikerült a családoknál áttörni a jeget, hogy érezni kezdték, itt mindenki elfogadta őket, senki nem akar nekik rosszat.

– Nagyon sokat beszélgettünk, vittük őket különböző helyekre, mert nem mertek kilépni az épületből. Ők ugye falvakból jöttek, ahol nem nagyon ültek fel a buszra, ezért itt is inkább gyalogoltak, állandóan kísérni kellett őket. Aztán jött a gyerekek kikupálása, megtanítani őket a papír zsebkendő, az angol vécé és a vécépapír használatára, arra, hogy nem szabad letépni a vécé lehúzózsinórját, a mosdót nem szedjük ki, a falból, és a csempéket sem bontjuk le.