A szorongás az olyan istentelen dolog. Ateistává szorongtam magam szinte, vagyis hát inkább hitetlenné, mert az mégsem ugyanaz. Nagyon ritkán vagyok önfeledt mostanság, és ha nem horgonyzom valami széphez a figyelmem, csak olyan nyomasztóan téttel telt dolgokra tudok gondolni, mint a meghalás.
Meg hogy előtte még élni is kell. (Ez a fő baj vele.) Úgyhogy igazán legjobbkor jött édesapám születésnapi meglepetése: három nap Badacsonyörsön a Váli Pincészet vendégeként. Úgyis költözünk hamarosan (albérletből albérletbe, semmi kispolgárhergelő felkapaszkodás!), legalább szokjuk az idegen ágyat, falakat. El is határoztam, hogy két és fél napra leteszem a mindenféle gondokat, és csak a Budai zöldre, a Kéknyelűre meg a héjon lubickoló Szürkebarátra figyelek majd. Mert a jó bor felvidítja az ember szívét, mondták először latinul talán, és ebben azért van valami.
Vargabetű. Ilyen-olyan vitákban előkerül, felelőtlenség, sőt aljasság az alkoholizmus elleni keresztes hadjáratokat borokról szóló írásokkal étetni, inkább hallgatni kellene róla, elriasztani tőle, mint a Számok könyve, hogy nemhogy a bort ne igya, aki Istennek szentelődik (manapság az egészséges életmódnak, felelős önféltésnek vagy minek), még a szőlőszemet meg a szőlőmagot is kerülje, mint az utálatost. De nem riogatom magam azzal, hogy valakit az eltökélt absztinenciából egy Ezerjóról szóló esszécske fog a végromlásba dönteni. Azzal inkább biztatom magam viszont, hogy talán a szőlő és bor körüli kultúra (létfelesleg) egy néha nap ezt-azt összeivót szellemileg (ha úgy tetszik: lelkileg) is kiteljesedettebb élet felé terel, hisz’ ezért írt a borról a Krúdy meg a Márai meg a Hamvas is, hogy többet értsünk az életből, mint a szikár pietista. Mert talán az dietetikus meg brit tudós nélkül is elfogadható érv, hogy az életvégességen való puritán szorongásnál a ritka jókedv is éltetőbb, és hogy a szellem szomjazza az örömöt, ami időnként fontosságot tulajdonít a kedvesen lényegtelen ezeknek, azoknak is. Mint az Irgum-Burgundia-, Rue de Zsebzsötem- meg Csársz Dög-ól Köpülőtér-féle határtáblák a Váli-birtokon, amik éppen attól nem kínosak és erőltetettek, hogy már-már tolakodóan, harsányan vidámak. Az igazi jókedv arról ismerszik meg, hogy azonnal átragad az emberre. A hamis jókedv csak ecetes vakuba vigyorgás.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
