Kicsikarácsony

Nem emlékszem pontosan, hogyan keveredtem oda. Mintha Borsod és Nógrád határát járva rendre arrafelé vitt volna az út, én meg rendre lepillantottam a domb végében gubbasztó apró falu szélső házaira, hogy egyszer megelégelve a meddő kíváncsiskodást, ráforduljak a gyötrelmessé porladt bekötőútra. Bár ne tettem volna, gondoltam néhány perc döcögve rázkódás után, mert a település amolyan semmilyen volt, ami néhány parasztház megmaradt, mind szinte óhajtotta a kegyes elmúlást, ha már méltó nem jutott, a többi meg szürke egyenkocka, de még a kerítéstől, kaputól is egyforma távolságra, nehogy az utcaképben bármi differencia essék. Végiggurultam, ha már, zsákfalvakban amúgy is egyszerűbb a buszfordulóban visszakerülni. Ott szólított meg az ilyenkor gyakori keresek-e valakit kérdéssel, én meg, hogy nem, csak úgy járom találomra a vidéket megnézni, hogyan élnek errefelé az népek. Elmosolyodott, úgy bökte oda: márpedig akkor mégiscsak keres valakit, méghozzá engem. Végigmértem, mert a jó humor intelligenciát feltételez. Elnyűtt volt, megviselt, nemcsak az öltözéke, az ábrázata is, de a mosoly ottmaradt az arcán, talán ezért tartottam vele, amikor az otthonába invitált.

A környék legrozzantabb épületébe tértünk be. A kora december nappali szürkülete odabent vaskos sötétté tömörödött, és jött vele a kinti hideg is, hogy eszembe nem jutott kabátot bontani. Üljön csak le, ahol tetszik, mondta az egyetlen szoba közepéről, s mivel addigra a szemem úgy ahogy megszokta a fénytelenséget, alaposabban körbenéztem. Nyomor, kosz, zsúfoltság, értelmetlenül egymásra halmozott értelmetlen tárgyak, közöttük szűkösen egyemberes ösvény, hogy azért valahogyan el lehessen botorkálni a foltos dunyhákkal, szakadt pokrócokkal vetett ágyig. Látta, hogy látom, esetleg a konyhában, javasolta. A lekötött gáztűzhely mellől kerített széket, puszta kézzel megtörölgette, megköszöntem, s a maszatos, penészes állványú lavór mellé kucorodtam. Mesélni kezdett.