Író ír, többek közt ilyet: „Százszor is meghalunk, mire elfogy az életünk.” A kiragadott citátumok kiragadottságának gyakori következménye, hogy kevésbé tűnnek bölcsnek vagy frappánsnak, mint önnön kontextusuk valóságosságában, de nincs mit tenni, mégsem másolhatom bele egy négyezer leütéses tárcába (vagy mi ez műfajilag) a komplett New York-trilógiát. Merthogy ahonnét ez az idézet származik, az Paul Auster korai korszakának alapműve. Nemrég azt gondoltam (be is számoltam róla ezeken a hasábokon), hogy a legfontosabb Auster-regény a 4321 (vagy 4 3 2 1, ahogy tetszik, nekem nyóc), most ellenben, hogy újraolvastam a New Yorkot, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mégis emez visz mindent. Na nem mintha lóverseny lenne ez, vagy baseballmeccs, vagy valami ilyesmi.
Az újraolvasás onnan jött, hogy a szerző sajnálatos halála előtti utolsó mű (miszerint a Baumgartner) után kiadták magyarul a korábban ismeretlen okokból nem kiadott Ember a sötétben-t és Sunset Parkot is, és miután elfogyasztottam ezeket (tetszettek, a másik jobban, mint az egyik), kedvet kaptam hozzá, hogy visszakanyarodjak a gyökerekhez.
Amelyek a New York trilógia környékén keresendők. Emlékeztem rá, hogy jó volt (évtizedekkel ezelőtt, ugye, Modern Könyvtár, 1991, fordította Vághy László), de arra is, hogy nem egy könnyű nyáresti olvasmány, nehezen összerakható, nem magától értetődően megfejthető. Hiába, akkoriban, amikor először találkoztam vele, fiatal voltam, bohó is, közel sem jártam még hozzá, hogy az legyen a mottóm, ami most. Miszerint: semmi értelmet semminek. (Oké, tudom, ilyet mondani rátartiság. Legalábbis bizonyos értelemben.)
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
