Kollár Árpád: Egyszerűen békén kell hagyni az írókat

Nagyon fontos gesztus lenne, ha a politika végre távol tartaná magát az esztétikai, művészeti kérdésektől – véli Kollár Árpád. Az író, költő, irodalomszervező, az idei Esterházy Irodalmi Díj jelöltje a napokban lett a Független Közmédia Testület egyik civil jelöltje is, aminek eredményeként a média egy részének kereszttüzébe került. A Magyar Hangnak beszélt a támadások valószínű okairól, de szóba került a kultúrbéke(- harc), a párbeszéd megteremtésének történelmi lehetősége, Krasznahorkai Lászlóval folytatott beszélgetése és a Trianon-ostobaság is.

– Mi bő harminc éve, a szegedi piarista gimnáziumi éveink kezdete óta beszélgetünk. Talán ez az oka annak, hogy a Trianon az nem egy ház sorai nekem már ismerősen csengtek, amikor azt tavaly tavasszal publikáltad Krasznahorkai László Trianonnal kapcsolatos kijelentésére reagálva. Mikor álltak össze a gondolatok szöveggé? 
– Az alkotómódszerem ahhoz hasonlít, mint amiről közös jóbarátunk legénybúcsúján beszélt Maurer Oszkár szerémségi borász, ha emlékszel: a szőlő szeret szenvedni, köves talajon, nehéz körülmények között szublimálódik benne az ízanyag. Az én alkotói karakterem is ez, aminek eredménye most nemcsak a Trianon-versem, hanem az egész Nád – A szülőföld körberajzolása című kötetem.

Nem írok csak azért verseket, hogy írjak. Sokáig – évekig, évtizedekig – ülepednek bennem mondatok, érzések, helyzetek, szituációk. Ahogy töpped a szőlő, úgy érnek be és sűrűsödnek szöveggé ezek az élmények. A Trianon az nem egy ház sorai között is vannak ilyen évtizedes mondatok és élmények, tehát ezekre jól emlékszel. De a vers megírását sokkal inkább egy áradáshoz tudnám hasonlítani, mert az egy öntudatlan állapot volt, olyan, amikor az ember maga sem tudja pontosan, hogy mit csinál. Ezt egy konkrét szituáció, nevesül Krasznahorkai László Trianon kapcsán megfogalmazott gondolatai – vagy még inkább a hazai sajtó pontos vagy pontatlan interpretációja – váltották ki belőlem. Én valójában nem Krasznahorkaira reagáltam, ő „csak” a katalizátor volt, ami nagyon jó, hiszen így megszülethetett ez a szöveg. Ennek hatására az addigi 45 évem során felgyűlt tapasztalatok, érzések, gondolatok és mondatok dőltek ki belőlem.

– Igencsak kuriózum, hogy egy irodalmi igényű beszélgetésre felkapja a fejét a szélesebb társadalom is, márpedig a Krasznahorkaival folytatott levelezésed ilyen. Ő azt válaszolta a Trianon az nem egy házra, hogy megrendült, és hogy ő csak arról beszélt egy svéd lapnak adott interjújában, hogy az ostobaság verte ki nála a biztosítékot, ami Trianon kapcsán is hajlamos a felszínre törni. Te pedig azt írtad neki, érted, amit mond. A Trianon-ostobaság is töretlenül velünk van?
– Nagyon örülök annak, hogy 2025 tavaszára eljutottunk odáig, hogy van két ember, aki próbálja megérteni a másikat, és mindezt nyilvánosan teszi úgy, hogy másokat is gondolkodásra, sőt megértésre ösztönzünk.

Ami a Trianon-ostobaságot illeti, a problémát segít megérteni, ha kilépünk a buborékunkból, és elhagyjuk a hagyományos szókészletet, ikonográfi át, narratívát. Nekem vajdasági születésű költőként az az állításom és tapasztalatom, hogy Trianon nem múlt, hanem jelen. És még egy kevés ideig jövő is. Direkt sarkítok a példával: ha megkérdezel egy székelyt, milyen érzés neki, amikor az anyaországi kemény fiúk trianonos pólóban felquadoznak a Hargitára magyarkodni, és úgy beszélnek hozzá, mint valami identitásrezervátum bennszülöttjéhez, azt a székelyek is kikérik maguknak, meg én is tapasztaltam. Hiszen nekik is van egy jelenük, egy életük, amelynek persze része Trianon is, de nem csak az. De Trianon-ostobaságnak tartom azt is, amikor elvárják tőlem, hogy legyek túl rajta, mert „ sötét nacionalista vagy, ha ezzel foglalkozol”. Ebben meg Trianon jelenvalóságának tagadása van, annak a valóságnak a tagadása, amikor például 1996-ban Szabadkán, a Supljak City Disco buszára várva fejbe rúgnak, mert magyarul beszélek.

A mai napig vannak, ha nem is ilyen durva, de hasonló élményeink. Másodrendű polgárok vagyunk a szülőföldünkön. Mindennap sérül az identitáshoz való jogunk, az anyanyelv használatához való jogunk, a normális élethez való jogunk. Adminisztratív és hétköznapi eszközökkel b.szogatnak minket. Nyomás van rajtunk, hogy ne legyen komfortos az életünk. De, mindezzel együtt, Trianon sem fekete-fehér, hiszen nekem legalábbis épp ez ad egy otthonosságérzést az egykori Jugoszlávia területén. Otthon érzem magam, amikor Mostarban ratlukot adnak a török kávé mellé. Otthonos Skopje is, melyből egy hamis történelmi panoptikumot építettek, de ismerem a logikáját. Eljutottam odáig, hogy a megaláztatások feldolgozásával otthon érezhetem magam bárhol az exjugoszláv országokban. Közben pedig tudom, hogy az én magyar közegem a Bácskában sajnos el fog tűnni. A nyelv elvész. De engem a siránkozás nem érdekel, az viszont igen, hogy ebből a helyzetből mit lehet kihozni.