A Petőfi-dömping kapcsán időről időre felmerülő kérdés, hogy jó-e, ha (pop)kulturális jelenségként kezeljük a költő Petőfi Sándort, és így nyitunk utat felé. Vagy jobb, ha leválasztjuk a személyt az életműről, ahogy például a kiváló Petőfi-kutató, Margócsy István javasolja elkötelezetten és kitartóan (legújabban éppen a Literán futó sorozatában, ami az egyik legjobb dolog, ami idén történik Petőfi-ügyben a magyar médiában).
„Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem (nem tudom, olvastad-e? saját nevem alatt), azonban ez az első és utósó vers melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom a verselésről, le!” – Petőfi 1842-ben írja ezt – még Petrovichként – a Szeberényi Lajos nevű (akkori) barátjának. Pár hónappal előtte a nagy tekintélyű Bajza Józsefnek még e sorokat rótta: „Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumba felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok Tekintetes szerkesztő urnak alázatos szolgája.” Egy pályázatra készülve szintén akkoriban, szintén Szeberényinek ki is fejti: „Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerü ember nem leszek: aut Caesar aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek.” Őszre pedig már Pestre hívják, gyűjtenek neki, munkát szereznek, ő pedig barátkozik és ontja a verseket. És meg is haragszik, amikor pár évvel később korai zsengéit („iskolai gyakorlat”-ait) engedélye nélkül Petőfi név alatt kiadják, hisz ez rontja az egyre jobban bejáratódó név értékét. (Lásd ehhez a történethez a szintén nagyszerű irodalomtörténész, Milbacher Róbert tényfeltáró írását.)
Kérdésünkre tehát maga Petőfi is válaszol, költői önképét minimum a reneszánszból, de még inkább az ókorból eredeztetve, ahol a szerző személye, lénye léte fontos, és szervesen hozzátartozik a műhöz. Például ebben a versben.
Javulási szándék
Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?
Tivornya éjjeled és napod;
Az istenért! hisz az ördög elvisz,
Ha még soká így folytatod.
Szeretetreméltó barátom,
Nézd meg csak a tÄkörben magadat;
Hát ember az, akit ott látsz? mennykő!
Tükröd kisértetet mutat.
Fiú, légy hát okosabb valahára,
Szedd rendbe rendtelen életedet;
Hidd el, kedves pajtásom, az ember
Korhelység nélkül is ellehet.
Naponként egy messzely borocska,
Én úgy hiszem, ennyi untig elég.
S mi a szerelmet illeti: jobb lesz
Talán szeretők helyett feleség.
De mit beszélek? mit beszéltem!
Messzely borocska és feleség?
Én és feleség, én és messzely bor?
No hisz csupán az kellene még!
O nem, nem! engem a rendes élet
Időnek előtte megölne, tudom;
Költő vagyok, költőileg kell
Végigrohannom az életuton!
Pest, 1844. március–április
A már a címében is játékot indító vers példa arra, mennyire beszél ki (és ugyanakkor bele) a versből, a versbe az, aki írja. A nyitómondat nem is hagy kétséget afelől, hogy ki itt a szerep(ek) megformálója. A kérdés egyenes: „Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?”
A költő szép dialógust folytat önmagával, egyik része szólítgatja a másikat, versszakokon keresztül ismertetve az állítólagos tivornyázó, „rendtelen” életének jelenbeli és későbbi következményeit, úgymint: 1. el fogja vinni az ördög, 2. a „tükör” már most „kisértetet mutat”. Ám hiába a kedves önmegszólítás („fiú”, „szeretetreméltó barátom”, „kedves pajtásom”), ha a választandóként felvázolt új, „rendes élet” lehet ugyan vonzó, de nem teszi lehetővé a költői működést. Mert ez a nagy tét: hogy milyen az élet, hogy kísértetté válik a költő, vagy elviszi az ördög, nem számít, csak költő legyen, maradjon. Mi több: ha költő, „költőileg” kell végigjárnia, „végigrohannia” az „élet-uton”.
Az azóta eltelt évtizedek kutatásai alapján szinte biztosra vehető, hogy alapvetően korhely és kicsapongó életet Petőfi egyébként nem élt, messze nem ő a leginkább ilyennek ismert magyar költő. De az is fontos, hogy mindez a versek szempontjából másodlagos. A magával szóba álló, perlekedő, pár sorban egy – még ha félig tréfás – drámát lejátszó, önmagát nevén is nevezve versbe író költő viszont zseniális, ahogy nagyszerű a vers maga is.
Nem lehet véletlen, hogy évszázaddal később majd a magyar irodalom következő géniusza, egy szintén Sándor, Weöres ír kimutathatóan reflektáló verset*, nyitósorként ezzel a minden versszakban megjelenő kijelentő mondattal: „Nem megy a szinusz-tétel, Sándor.” A vers végén egyértelmű a párhuzam a Javulási szándék költődefiníciójával, amikor ezt olvassuk: „Jaj, nem való e tábla-élet / végtelenbe tapogatóknak, / nem megy a szinusz-tétel, Sándor.” A Javulási szándék egyetlen általam ismert zenésítését is ajánlom megismerésre. Szálinger Balázs költő és Szűcs Krisztián zenész közös, Szűcsinger néven működő formációjának Ennyit tudtunk segíteni címmel megjelent lemezén dal formájában ott van a vers. Előbbi ráadásul beválasztotta az évekkel ezelőtt Petőfi-versekből a zenei toplisták módjára készített listájára, utóbbi pedig nem csak zenét illesztett hozzá, a szöveget is újragondolta – és, kissé szögediesítve a szöveget, helyezett el egy addig nem létező poétikai poént benne.
* A találatot köszönöm Korompayné Sebestyén Nórának, a Deák Téri Evangélikus Gimnázium magyartanárának.
Nagygéci Kovács József Petőfi, piros, alma sorozatának cikkeit itt olvashatja!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/6. számában jelent meg február 10-én.
