Költőnk és kora

A babérkoszorús költő még nem volt babérkoszorús, amikor megismertem, épp csak evickélt a tiltottak közül a tűrtek felé, az is lehet, hogy átért már, de az biztos, hogy támogatott sosem lett. Mármint a rendszerváltás előtt. Nagyon fiatal voltam akkor még, húszéves, hatások alatt álltam, emberek és eszmék gyakoroltak rám befolyást, előbbiek inkább, mint utóbbiak. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint a Settembrini és Naphta karmai közé keveredett Hans Castorp vívódásait a többféle igazságok kapcsán, a nyolcvanas évek második felében a kételyeknek ha átmenetileg is, de kevesebb helyük volt a nap alatt, mint a cselekvésre sarkalló meggyőződéseknek. Legalábbis mifelénk.

Settembrininek volt jó barátja a költő, így találkoztam vele először, és máris az lett a vége, hogy lesétáltunk a pincéjébe ketten, hogy megkóstoljuk a borát. Igazi kárpátaljai házi bor volt, átlag feletti minőségben, mi tagadás, annyira ízlett, hogy bár fel bírtam jönni két lábon, a buszban hazafelé négylábúként viselkedtem. Hogy miről beszélgettünk ott lent, nem emlékszem pontosan, de az fix, hogy a költő, aki tizenöt esztendővel volt idősebb nálam, nagyon tetszett nekem, okosnak, műveltnek, szellemesnek és épp a kívánatos mértékben ironikusnak találtam. Gondoltam közben arra is: úristen, micsoda dolgom van, hogy egy ekkora ember pincéjében részegedhetek le ilyen fiatalon.