Közvetlen közel

Proxemika – így nevezik azt a tudományt, amely a kommunikáció és az emberi viselkedés egy fontos aspektusát, az emberek közötti térbeli viszonyok és távolságok használatát kutatja és írja le. Kicsit antropológia, kicsit pszichológia és – mint oly sok más mindennek – (újra)felfedezése a huszadik századra esik. Az elnevezés alapja latin: proximus, ami egyszerűen annyit tesz: közel. Újrafelfedezést mondok, pedig talán pontosabb lenne a rácsodálkozás szót használni, az ember tudatosítani akarta, milyen jelentősége van annak, hogy másokhoz képest ő, és mások őhozzá képest hol állnak, hol helyezkednek el. Hogy nem mindegy, ki milyen közel van hozzánk, és nem mindegy, mi kihez milyen közel vagyunk, mert jó is, rossz is lehet közel. Egyre közelebb például a karácsony. Jó messziről „indult”, ha az idei ünnepi eszközök megjelenési időskáláját nézzük, mindenképp régóta közeledik (magam október közepén találkoztam először üzletben szaloncukorral, még a halottak napja meg a halloween sem kezdődött el). De közel lehet baj, nehézség, akár a karácsonyi időszakban is, tehát egyszerre közel jó és rossz. Ahogy közel vannak, lehetnek számunkra kedves és kevésbé kedves emberek. A tudomány négy fő távolsági zónát különböztet meg, a nyilvános, a társasági, a személyes és a bizalmas távolságot. Utóbbi elnevezése különösen beszédes: akit ide beengedünk, abban a lehető legjobban meg kell tudnunk bízni, hisz ilyen távolságban már a benne lévők csak úgy tudnak mozdulni, ha érintik egymást, legyen szó ölelésről vagy ütésről. Ezek a távolságok persze nem minden embernél, nem minden korban és nem minden kultúrában azonosak, de mindre igaz, hogy az általuk jelzett távolságok éppúgy közelségek is. Ami valamennyire távol van, az valamennyire közel is. Ennek dinamikája sok mindent meghatároz az életünkben.

„Mellém léptél (közeledtél hozzám), mikor kiáltottam hozzád, ezt mondtad: Ne félj! Te perelted, Uram, peremet, és megváltottad életemet.” Egy sok évezredes szövegben egy ma, ma különösen is érvényes tanítás, egy mondatpárban az emberi kétségbeesés és Isten szabadító kegyelmének találkozása, egy imádság, mely karácsonykor is, különösen 2024 békétlen, bizonytalan, aggodalmas karácsonyakor mondható, mondandó. A könyv, amelyből a fenti mondat származik (JSir 3,57-58) az ószövetségi Jeremiás siralmai (Siralmak könyve), amelyben – a felirata szerint – a neves próféta panaszai, gyászénekei, zsoltáros imádságai olvashatók. A legsötétebb órák könyörgései ezek, elpusztult a város, Jeruzsálem, az Isten szent helye, a templom, a nép fogságban, a próféta gyászban. Gyászban, félelemben és egyedül. Így kiált, így keres, mert „csak az kiabál, aki fél” (Bérczesi Róbert). És ebben a rettegéssel teli kiáltozásban előbb egy mozdulat, aztán egy szó (a héber eredetiben egy szó) hangzik el: az Isten mellé lép a kiáltozónak, és lecsendesíti. Nem messziről szól, hogy megerősítse a távolság érzését, nem is valami befogadhatatlanul intenzív jelenléttel érkezik, és nem is csak visszakiabál, ahogy tehetetlen szülő (tegye ki-ki szívére a kezét, és magában vallja be, de sokszor ez az emberi válasz a másik hangosságára, legyen az felnőtt vagy gyerek), hanem közeledik, ott van, jelen van.