Küzdelem a reflektorfényért

Tekintélyelvű rezsimekben minden történelmi, szenzációs, egyedülálló és kivételes. A minden hétköznapra kijutó szuperlatívuszok a rendszerigazolás nélkülözhetetlen kellékei. A vezető tettei az előrelátás és a bölcsesség, a diplomáciai érzék és a magabiztosság testet öltött megnyilvánulásai. Ebben az értelmezési keretben a budapesti csúcsértekezlet az Európai Politikai Közösség égisze alatt nem is lehetett más, mint Magyarország történetének legnagyobb diplomáciai eseménye, amint ezt magától a vendéglátótól, Orbán Viktortól megtudhattuk. Nem alábecsülve több mint 40 állam- és kormányfő látogatásának jelentőségét is érdemes megjegyezni, hogy éppen harminc évvel ezelőtt tartottak a fővárosban egy ennél is nagyobb konferenciát. Akkor az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet tagországainak vezetői, több mint ötvenen utaztak Magyarországra, közöttük az akkor tényleg idelátogató amerikai elnök, Bill Clinton és az orosz elnök Borisz Jelcin.

Ennek a találkozónak az elfelejtése – hiszen azt is lehetett volna kommunikálni, hogy 30 éve a legnagyobb diplomáciai esemény volt a mostani – talán nem csak a rendszerszintű nagyotmondással magyarázható, de azzal is, ami azon az 1994-es eseményen történt. Akkor írták alá ugyanis a budapesti memorandumot, amelyben Ukrajna lemondott a Szovjetuniótól örökölt atomfegyver arzenálról, és cserébe azért, hogy azt Oroszországnak adta, biztonsági garanciát kapott állami léte és területi integritása védelmében, mások mellett az Egyesült Államoktól és Oroszországtól. A memorandum egyike azoknak a nemzetközi szerződéseknek, amelyeket Putyin áthágott, amikor megtámadta Ukrajnát – és nem támadta volna meg, ha Ukrajna atomhatalom lenne. Ennyit arról, mire megyünk bármiféle olyan tűzszünettel, amely nem nyújt biztonsági garanciát Ukrajnának, pusztán csak arra épül, hogy az orosz elnök betartja, amit egy papírra leírnak. Minderre a mai magyar kormánynak esze ágában nem volt senkit sem emlékeztetni.