„[I]naktuális minden, ami értékes. Az örökkévaló a költői sujet. Ami ezen alul van, próza. […] igenis egyetlenegy versnek sincs létjogosultsága, amely prózában is elmondható dolgokat mond el…” Rilkéről, vagy még inkább Rilke kapcsán írja ezt Kosztolányi Lángelmék című esszéválogatásában. Csupa szellemi sovinizmus és radikalizmus, épp ezért szeretem: szerzője kétségkívül lángelme, akárcsak választottjai (a teljesség igénye nélkül: Shakespeare, Goethe, Schiller, Mann, Goldoni, Tolsztoj, Dosztojevszkij). Szigorúan elhatárolódva a parnasszisták vagy a l’art pour l’art versfogalmától állítja a fentieket. Nem pazarolható vers arra, ami mással is kifejezhető; a vers nem lehet ötletek jambikus abroncsa. Nem tér ki rá, de nyilvánvaló: líra és vers azonosítását is elhárítja, hiszen nem minden vers lírai, és nem minden vers, ami a líra ügye – de még csak a bogár és rovar korrelációja sem áll meg e helyütt. A gondolat ellenőrizhetősége persze kinövi az objektív vizsgálat lehetőségeit, mégis érzem, valami lényegeset fogalmaz meg.
Szijjártó Előd borai jutnak eszembe. Hogy miért, máris elmondom.
Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1690 forint!
ElőfizetekMár előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!
