Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényében (évtizedekig nem volt érdekesebb, okosabb, pontosabb, fontosabb kárpátaljai témájú próza) egy helyütt az idő fogalmáról morfondírozik a Somogyi Gábor nevű főhős. Akkor történik ez, amikor a barátjával Beregszászba (bizony, hogy nem Beregszászra, nekem elhihetik) tart személygépkocsival, és a volán mögött ülő barát elegendőnek véli az óránként hetven kilométeres sebességet. Somogyi ellenben nem bánná, ha gyorsabban haladnának. Fomo a hatvanas években, persze nem úgy, ahogy napjainkban értjük (ha értjük egyáltalán), de gyorsulni vágyó embert teremtett a gyorsuló idő már akkor is. Egyesek legalábbis így gondolták.
Magam is így gondoltam sokáig, évtizedeket éltem le permanens időzavarban emiatt, ez nagyjából akkor kezdődött, amikor a kilencvenes évek elején Budapestre költöztem.
Ám elmúlt. Mostanában lassítani szeretnék. Lassúságra vágyom, az lett az életcélom, magasodik előttem, mint hósipkás csúcs. Különösen a hétvégéket lassítanám, azokat közülük, amikor nem dolgozom. A hétvégéket régebben szinte számon sem tartottam, már első magyarországi munkahelyemen is sokszor voltam kénytelen tevékenykedni szombaton és vasárnap, megszoktam így. Nyomtatott napilapos korszakomban pláne vasárnap csináltuk a hétfői számot, az internet meg végképp nem aludt sosem. Most sem alszik, mégis eljutottam oda, hogy ha nincs ügyelet, nem keresek teendőt, igyekszem szombatként kezelni a szombatokat, vasárnapként a vasárnapokat.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
