Le nem írt mondatok útvesztője

„Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog…
És én maradtam, – küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
– S még mindig hordom a sebet!”
(Tompa Mihály)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? Ha felteszem magamnak a József Attila-i kérdést, egyértelmű a válaszom: én tiltom meg, én magam.

Ami bánt, az pedig igen fontos. Fontos, mégpedig abbeli felderítés érdekében, hogy értve értessék: egy valami fontossal hosszan foglalkozó valaki mind keserű, mind derűlátó következtetéseinek logikája útja vége felé. Amikor útját veszti – és önszántából. Azt írom körül most is, amiről tulajdonképpen nem írok, amiről nem akarok írni, amiről már szinte szégyen írni, illetve amiről ízléstelen volna írnom.