Lekvárokról

Lekvárokról

Fotó: Shutterstock

Ma reggel ébredés után felkaptam a kardigánomat – itt a hegyen már augusztus elején is hűvösek a reggelek –, és felkaptattam a meredek, murvás úton. Megálmodtam, de jól éreztem: a reggeli verőfény már a zöld levélkék között megbújó feszes, fekete kis bogyókon csillogott. Az erdei szeder végre érni kezdett.

Majdnem pontosan öt év telt el azóta, hogy egy szeptemberi napon rádöbbentem: mindeddig durván elfojtottam a bennem élő lekvárfőző hajlamot. Ez visszamenőleg talán már fel sem tárható személyiségtorzulásokhoz vezetett. Lehetséges, hogy embereket bántottam meg a bennem dúló feloldatlan feszültségek miatt. Sőt talán a sorsom is máshogyan alakul, ha a késztetésnek idejekorán engedek. Nem tudom. Ám az bizonyos: azokban a bizonyos szeptemberi hetekben egyszer csak gejzírként tört fel belőlem a lekvárfőzési vágy, miután kettesben maradtam egy érett bogyóktól roskadozó ribizlibokorral. A pontos körülmények most nem számítanak, de „az emberélet útjának felén” megtorpanva éppen a ribizliszemek gondos leszüretelése, leszárazása, lekvárrá főzése és üvegbe töltögetése közben tisztáztam magamban, hogy mi az, amire a hátralévő életemben már nincs időm, és mi az, amihez mindenképpen ragaszkodom. Többek közt: a továbbiakban mindenből lekvárt akarok főzni, amiből ehető lekvár lesz.

Olvassa el a teljes cikket online, Magyar Hang Plusz előfizetéssel! Egy hónap csak 1490 forint!

Előfizetek
Már előfizettem, belépek Beléptem, elolvasom a cikket!