Lépéskényszer

Orbán Viktor régóta úgy építi, alakítgatja rendszerét, hogy ne kelljen a konszolidált demokráciákban megszokott eszközökkel és módon megvívnia az újabb és újabb választási győzelemhez vezető küzdelmet. Nincsenek programviták, nincs nyílt összecsapás az aktuális kihívóval; a választójogi, hatalomtechnikai praktikák, a roppant erőforrásfölény és a propaganda által keltett szünetmentes zaj eddig megtette hatását. Az ellenzék pedig, amely jelenleg parlamenti képviselettel bír, nem találta meg mindennek az ellenszerét.

A miniszterelnök a Tisza Párt felemelkedésével teremtődött új helyzetre – elvileg – kétféle módon válaszolhatott: ismét a hagyományos demokratikus verseny eszköztárához nyúl, kihasználva persze a rendszere nyújtotta előnyöket; vagy szaporázza az autokratikus berendezkedés megszilárdítása felé vezető lépteit. Nem csupán a gazdasági nehézségek, a leépülő közszolgáltatások (lásd még: rossz kormányzás) és a kilátások romlása miatt ítélte járhatatlannak az első utat; reakciói, magatartása alapján elveszítette a képességét, hogy egy többé-kevésbé tisztességes versenyben nyerjen. Ennek friss jele az utólag teljesen értelmetlen gesztussá vált, már-már nemzetárulással felérő tihanyi beszéd, amelyben egy oroszpárti, „szuverenista” román elnökjelölt kedvéért tette zárójelbe az erdélyi magyarok nyilvánvaló érdekét. Miután ő és elszánt hívei azt a parlamenti váltógazdaságban nem rendkívüli eshetőséget, hogy hosszú idő után elvesztik a kormányzati pozíciót, valamiért valóságos tragédiaként fogják fel, a durvulás elkerülhetetlen. Orbán Viktor érzi, hogy lépéskényszerben van, „Harcosok Klubja” elnevezésű brigádjának színre lépése kijelöli az irányt. Lázár János az egyetlen, aki a maga módján, de mintha késznek mutatkozna az érdemi vitára, ám a vezérfonal a párbeszéd trollkodással történő ellehetetlenítése, az online tér propagandával elárasztása, a megbélyegzett ellenféllel való leszámolás igénye. Végső soron a putyini út..