Hetvenhatodik évem utolsó napjának utolsó órájában írom ezt a publicisztikát, azon tépelődve, mire volt elég ez a közel nyolc évtized, hogy mi mindenen mentem keresztül a magam mögött hagyott évek alatt. Gondolataim rendezgetésében segítségemre volt a nyolcadikos lányom történelem tantárgyból kapott családfa projektje. A családfánk megrajzolásán fölül az is feladat volt, hogy egy interjú keretében meséltesse egyik családtagját élete történelmi fordulatait idézve. Ki más mellett döntött volna? Az én életem a mai napig egybe szövődik Magyarország második világháború utáni történelmével.
Születésem évében már véget ért a pengő időszaka, 1946. augusztus 1-jétől a forint lett a hivatalos fizetőeszköz. A „kollektivizálás” egyéves koromban, 1948-ban kezdődött, szüleim így mondták: mindent be kellett vinni a kolhozba. Új fogalmakat ismertek meg: a munkaegységet és a háztájit. Mi is kijártunk a háztájiba, kapáltunk, krumplit vetettünk és szedtünk. Ha szántottunk, én voltam a lóvezető. Nevelőapámmal rőzséztünk is. A Maros-parti erdőkben ritkíthattuk a fák vékony ágait, amiket kévébe kötve szállítottunk haza, hogy meglegyen a téli tűzrevalónk. Egy ideig a pékhez jártunk kenyérért. Megbámultam a hosszú nyelű lapátokkal dolgozó Mészáros bácsit. A „külső” kamránkban volt egy lisztes láda, egyik felében a kenyérliszt, másikban a kalácsliszt. Ebből kellett annyit vinnem egy ruhazacskóban, amennyit a kenyérért kellett adnunk cserébe. A „Récsey-féle” artézi kútról kannákban hordtam haza a főzéshez, mosáshoz és fürdéshez szükséges vizet. Fürdőszobánk és vezetékes vizünk nem volt, lavórban mosdottunk és fürödtünk. Ma már nem is értik az ifjak: földpadlónk volt.
Csatlakozzon a Magyar Hang +Pluszhoz!
Szerezzen ezzel korlátlan hozzáférést a Hang.hu-n fizetőkapu mögött megjelenő összes tartalomhoz, reklámmentesen. Minőségi saját tartalom, riportok, interjúk, elemzések – ezek várnak Önre!
