Levél a kertből

Kedves Húgom! Legjobb, ha tőlem tudod meg: még egy hét, és vége van a nyárnak. Nem állunk már az égre nézve, feltartott karral – mint a főszereplők a Titanicban a hajótaton – a surrogó ventilátor előtt az éjszaka közepén. Pedig Évikém szerint romantikus volt, amikor azt mondtam neki, hogy emelje fel a karját és hunyja be a szemét – aztán rákapcsoltam a legnagyobb fokozatot a ventilátoron. Ott álltunk egy órán át, míg meg nem száradt rajtunk az izzadság, és az örömtől meg sem tudtunk szólalni. Lám, egy magamfajta férfi huszonöt év után is gavallér a feleségéhez: egyszer sem kértem, hogy én állhassak elöl, megelégedtem azzal, ami a nejem izgalmasan telt – de nem kövér! – testecskéje mögül rám csapott.

Vége a nyárnak, és nem ébredek többé már arra, hogy Deák Bill Gyula lüktet a belső szerveimben. Azon az éjszakán félálomban kezdett átjárni a lüktetés, ezért meg is feledkeztem róla, hogy rákérdezzek: mit keres ön, tisztelt Deák Bill Gyula az én belső szerveimben, csak lassacskán jutott el az agyamig, miért invokálja a Tűzanyát, Vízanyát, Földanyát és egyéb szellemeket hajnal háromkor az én portámon, és különösen miért engedi, hogy rossz hangú részegek csatlakozzanak a főszólamához. De amikor megértettem, azonnal felpattantam, és kicsaptam a teraszajtót – amelyben a dübörgő hangtól úgy remegett az üveglap, mint az én belső szerveim –, és érces hangon kiordítottam: