Livitelon, álomváros

Tudjátok magyarok hírösök valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok,
De mihelt köztetök ti meghasonlátok,
Ottan országtokban mind ti pusztulátok.”
(Tinódi Lantos Sebestyén, 1510–1556)

Mint a festő Gulácsynak Nakonxipán, hogyne volna nekem is egy képzeletbeli álomvárosom – az enyémet Livitelonnak* hívom. Lakói, a liviteloniak szeretik a munkájukat, mert értenek hozzá, és mivel abba nem pofáztak bele avatatlanok, biztonságosan megélnek belőle. Ki hogy teljesít, aszerint marad kinek-kinek még egyre-másra is pénze, az elosztásnak igazságosan kialakított, arányos és békés szokásjoga van, rendtartása egyszerű, logikusan bemért és elfogadott, nincs mit irigyelni általa, nincs mit görcsölni rajta. Épp ezért Livitelonban a munkahelyeken egyáltalán nincs is közélet.

Közélet máshol, csakis a kávéházakban folyik, mégpedig nagyon különböző szellemiségű kávéházakban, attól függően, egyik vagy másik kiknek, kikhez és miért vonzó, kik hogyan társulnak, és hogy a nagyon eltérő gondolatok mitől fogannak, születik-e valami belőlük, ha pedig születik, mi mindennel milyen a kulturális kölcsönösségük – mindenekelőtt pedig leginkább erkölcsös-e a kölcsönösség, és elegendően tisztelettudó!

Livitelonban vasárnap egy kivételével minden kávéház zárva van, de mindegyikből a nyitva tartóban egy-egy arra érdemes liviteloni még jóval ebéd előtt megjelenik a többiekkel együtt megbeszélni, épp miben értenek egyet, épp miben nem, amiben egyetértenek, annak képviseletében másnap tesznek-vesznek a munkahelyükön. Amiben nem egyeznek nézeteik, azt elnapolják, gondolkodási időt hagyva, később esetleg hogyan és mennyi valósuljon meg belőle, s hogy hasson úgy, hogy másokat ne zavarjon, másoknak ne ártson. Amikor vasárnaponként ezzel megvannak, ez a kávéház is bezár, és mindenki hazaér ebédig.

Ilyen egyszerű ennek az általam elképzelt városnak a társadalmi élete, már csak azért is – azt hiszem, ezt még nem említettem –, mert Livitelonban 35 év során két dologra ügyeltek nagyon a polgárok.